Beteg. Nem eszik.
Nagyon messze lakik. Négy óra autóút a kihalt pályán, a vigasztalhatatlanul zokogó őszi esőben. Félek.
A számítógép képernyőjén láttuk őt csupán az elmúlt hosszú hónapokban. Néhány hete van nagyon rosszul. Ajtaja előtt állva egy emberként – két gyerek, két szülő – tartjuk vissza a lélegzetünket. Sokára, de ajtót nyit. Sápadt, sovány, görbe. Hangja alig, nem értem, amit mond. A gyerekeim egyetlen, utolsó nagyszülője. Jártányi ereje van. A bútorokba kapaszkodva halad. Ölelése halvány, távoli, nem szorít magához.
Nem tud enni. Ő, akinél minden látogatásunk egy komplett sátras lagzival ért fel. Mindig háromféle tortát süt a lányaim szülinapjára. A sütiket egyenként dekorálja színezett tojásfehérjével és franciadrazséval. Az öt kiló rántott hús mellé még kanyarít háromféle aprósüteményt, mert „maradt egy kis csokimáz, meg sárgája, nem hagyhattam pocsékba menni”.
Alig ettetek, korhol, amikor családi ünnepeken ahányan vagyunk, annyifelé dőlünk lihegve a jóllakottságtól.
Most nem eszik. Ő, aki egész életében a szeretteit etette szívvel-lélekkel. Akinek ez a varázsigéje: vegyetek még egy kicsit, kincseim. Annak a generációnak a tagja, akinek az étel készítése maga az élet. A szeretet mindenható nyelve. Sütök, főzök, boldoggá tesz, ha esztek. Akinek az otthon elsősorban a konyhát jelenti. És az asztalt, amelynél összegyűlünk.
Szerepet cserélünk. Csak egy pár kanállal egyél a levesből, Mamikám. Főtt benne csirke, pulyka, rengeteg zöldség. Grízgaluska.
Csak még egy kanállal. Mint amikor a beteg gyerekbe diktálja az ember: csak még egy kanállal.
