Igen, a kicsike ház csodás. Minden részlet a helyén, az is, ami nem, olyan harmónia és otthonosság árad az összes porcikájából. Csak huszonkilenc négyzetméter az egész, mégis csupa fény, és praktikus, mindennek elegendő tér. Nyolc éve költöztek be. Ma már csak Zsike és a kamasz lánya él itt kettesben, a két fiú „kirepült”, a felnőttes jövők felé.

Törökbálinton, a Szabadházi-hegy tetején állunk, a napfényes kis erkélyről körben Budaörs sziklái és a Csíki-hegyek látszanak. Zsike végigmutogat mindent, és közben mesél. Az elejéről kezdi, onnan, ahol minden történet kezdődik, a gyerek- és kamaszkori önmagától. Az anyukájával való nehéz kapcsolattól, amit évtizedekig cipelt még a hátán, hiába próbálta letenni azt a zsákot tizenkilenc évesen, amikor elköltözött otthonról. Akkor kezdődött a menekülés.

– Volt azelőtt két nagy álmom: az egyik, hogy keramikus legyek, a másik, hogy építész – meséli. – Anyám egyiket sem támogatta, másra érzett hivatottnak. Így nem tanultam tovább. Dolgoztam, pénzt kerestem, aztán gyorsan belemenekültem egy házasságba egy hasonló természetű emberrel, mint amilyen az anyám volt…

Elmosolyodik, így messziről visszafelé, mert már ismeri ezeket a törvényszerűségeket.

– Építettünk egy szép nagy házat, született két fiunk, de a házasság pokollá változott. Azt éreztem, ha maradok, belehalok.

Menekülés

Hogy mi történt pontosan, amikor végre összeszedte a bátorságát és beadta a válókeresetet, arról inkább nem beszél. Egy ismerős lakásába költözött a gyerekekkel, csakhogy egy jogász hamar felvilágosította, ha csak úgy otthagyja a közös házat, azzal lemond a tulajdoni hányadáról is.

– Ezt nem akartam – mondja Zsike. – Nem maradt volna semmim, a semmiből meg lakni sem lehet két gyerekkel. Haza kellett hát mennem. Akkor is, ha féltem. Csakhogy időközben a közös házunk a gyerekek nevére került, a férjem nevére bejegyzett holtig tartó haszonélvezeti joggal… Ha válni akartam, mehettem egy bőrönddel, amerre látok. Akkor csúszott bennem szét minden. Kétségbeesés, fájdalom, félelem, szégyen. Megpróbáltam megölni magam…

Három nappal később pénz nélkül, koszos ruhában és papucsban állt a kórház kapujában. Nem kért segítséget, nem is árulta el senkinek, mi történt, csak eldöntötte, hogy erős lesz, és csak azért is talpra fog állni. A gyerekeiért.

– A férjem akkor azt mondta, a nagyobbik fiam nála marad, a kisebbet vihetem, a váltott láthatás jogával, az ügyvédje pedig felvilágosított, hogy ha nem fogadom el a feltételeiket, az öngyilkossági kísérletem ténye sajnos napvilágot lát majd, és labilis személyiségként mindkét gyerekemet el fogják venni tőlem. Huszonnyolc éves voltam, senki nem állt mellettem, ügyvédre nem futotta. Fogalmam sem volt, milyen jogaim vannak. Megijedtem, elhittem, belementem.

Zsike vett egy nagy levegőt, megint. A válásnál egymillió forint „lelépési pénzt” kapott – ennyi volt az összes vagyona –, és egy vállalást a férje részéről, hogy felvehet hitelt, aminek a törlesztését a férfi havi ötvenezer forintig fizeti tíz éven át. Ezekkel a feltételekkel egyedül építési hitelhez tudott hozzájutni. Vett hát egy olcsó kis telket Válon. El is kezdett épülni rajta a kis ház, a pénz pedig a mesteremberekhez vándorolt, amíg el nem fogyott. Bútorra, külső vakolásra már nem maradt.

– A kisfiam hároméves volt, munkát néhány alkalmi munkán kívül nem kaptam, és hiába volt Tárnok – ahol a nagyobbik fiam élt az apjával – viszonylag közel hozzánk, az utazási költségeket, hogy láthassam őt, bevétel híján nem tudtam kifizetni. Eladtam hát a befejezetlen házat, aminek az árából kijött ugyan egy romos épület Tárnokon, de a felújításra csak részben futotta.

A lakás konyhája, akár egy hajókabin

Elnézést kér, feláll, egy gyors ellenőrzés a tyúkoknál, megvan-e mind. Tegnap eltűnt kettő, aggódik. A szomszédok gyilkos varjakról beszéltek.

– És közben egyedül voltam, nagyon egyedül… – Visszaül a csinos kerti padra. – És fáradtam. De legalább kaptam eladói munkát, vállaltam mellé a korábbi OKJ-s oklevelemmel lakberendezési tervezést, és végre egészen közel voltam a kisebbik fiamhoz. Közben jött egy férfi… Ígért csupa szépet, jót, szerelmet, figyelmet. Elhittem. Kapaszkodtam. Teherbe estem. Azt mondta, legyen. Már akkor látszódott, látták mások is, hogy megint én voltam alul, ebben a kapcsolatban is, megint engem használtak ki, engem aláztak meg. Nem akartam tudomásul venni, hogy baj van. A borzalmas válás és a borzalmas öngyilkossági kísérlet után meg voltam róla győződve, hogy annyira problémás nő vagyok, hogy nekem alanyi jogon nem jár senki szeretete, senki megbecsülése. Hogy még bizonyítanom kell, addig örüljek, amíg egy férfi egyáltalán egy jó szót szól hozzám. Mert jó szavai persze voltak. Amíg a kislányom meg nem született… Akkor eltűnt, és vissza se nézett. Viszont a kisebbik fiam az apjától végleg hozzám szökött. Velem akart maradni.