A fiatalokról a többség azt gondolja, hogy úgy váltogatják a partnereiket, mint az alsóneműt, nincs súlya a szexnek, és képtelenek a mély érzelmekre. Túl azon, hogy van egy jelentős számú fiatal felnőtt, akinek semmiféle kapcsolata nem volt életében, kevés szó esik azokról, akik az első partnerük mellett lehorgonyoznak.

Ez már így marad?

Baráti társaságban panaszkodott egy anyuka, hogy a tizennyolc éves fia már három éve jár a barátnőjével, csak vele csinál programokat, nem jár el az osztálytársaival, nem bandázik. A lánnyal nincs semmi baja, kedves, rendes, láthatóan nagyon szereti a fiát, de aggódik, hogy „ez már így marad”. A vallomásra páran hevesen bólogattak, és kiderült, hogy többen is járnak hasonló cipőben.

– A lányom huszonnégy éves, a gimnázium utolsó évében jött össze az egyik évfolyamtársával, előtte nem volt másik barátja – mesélte egyikük. – Az egyetemet már közös lakásban kezdték, aminek nem nagyon örültem, de végül beadtam a derekam, mert meggyőztek, hogy „mindenki így csinálja”. Most már dolgoznak, és én úgy látom, nem annyira boldogok, de miért változtatnának? Együtt élnek, egy a baráti társaságuk, sehová nem járnak külön, minden összeköti őket.

– Az én lányomék szakítottak! – jelentkezett egy másik anyuka. – A gimnázium első évében jöttek össze, és egyetem végéig együtt jártak. Az egész család folyton aggódott, hogy most akkor már soha nem lesz neki más? De mit lehet tenni? Hát nem mondhatom neki, hogy hagyd ott, ismerj meg más fiúkat is! Teljesen békés volt az elválás, és azt hittem, hogy most majd beleveti magát a bulizásba, de nem nagyon. És egyáltalán nem tűnik felszabadultnak.

Egymás szemében

Gaál-Soproni Anita klinikai szakpszichológus szerint az aggodalmak nagyrészt a generációs különbségekből fakadnak; a negyvenes-ötvenes éveikben járó szülőknek nagyon fontos a családtagok lelki jólléte. Olvassák a pszichológiai témájú könyveket, cikkeket, és tudják, hogy az a jó, ha a fiatal megismeri önmagát, tapasztalatokat gyűjt, és csak ezt követően választja ki a megfelelő társat.

– A legjobbat szeretnék a gyerekeiknek, és tudják, mennyire nem szerencsés az, amikor fiatalon valaki csak egy ember tükrében látja önmagát, ha csak a társához alkalmazkodik a tinédzser éveiben, éppen abban az életszakaszban, amikor rengeteget fejlődik a személyiség. Fontos, hogy egy kamasznak minél több és minél többféle szociális kapcsolata legyen, ezért nem ideális, ha valaki korán, nagy szerelembe esve csak a párjával tölti minden idejét. A jelenség másik oldala viszont az, hogy sok szülő képtelen érzelmileg leválni a gyerekéről. Megesik, hogy a huszonéves vagy harmincas fiatal már fizikailag és gazdaságilag független, de a szülők nem engedik, hogy érzelmileg eltávolodjon, nem tudják kezelni, hogy nem ők az első számú támaszok. Ezzel párosul egy olyan vágy is, hogy inkább a szakmai életében, hivatásában mélyedjen el, és ebből fakadóan azt gondolják, hogy gyermekük párja, akivel szabadidejének meghatározó részét tölti, akadályozhatja ebben.

A családi életciklusokban van egy különleges szakasz, a „serdülő gyereket nevelő család”, ami minden érintettnek megterhelő. Tizennégy és tizennyolc éves kor között alakul ki az önálló identitástudat, ilyenkor az egyén egyik legfontosabb feladata, hogy rátaláljon saját magára. Az addigi aszimmetrikus szülő-gyerek kapcsolatnak át kell alakulnia egy kiegyenlített viszonnyá. A kamasznak egyre fontosabbá válnak a kortárs kapcsolatok, a barátok, a szerelmek, és ez folyamatos rugalmasságot követel meg a szülőtől. A felnőtteknek nagyon nehéz elengedni a kontrollt; korábban ők döntötték el, hogy mit csinál, hová megy, kikkel találkozik a gyerek, és ezt követően sokan a legszívesebben azt is meghatároznák, hogy kivel essen szerelembe.

Mindenki magából indul ki

A környezetemben azt látom, hogy a szülők nem tudnak a saját tapasztalataikon túllépni. Aki az egyetemista éveiben folyamatosan bulizott, majd utána megtalálta élete szerelmét, az ugyanezt szeretné látni a gyerekeinél, mert úgy véli, ez egy bevált recept. Aki tizennyolc évesen összejött a párjával, és azóta is jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, szintén a saját módszerére esküszik, és a fia gimnazista párjáról úgy beszél, hogy a „kismenyem”. Az elváltaknál a megélt élmények átfordulnak a másik oldalra. Az egyik barátnőm éveken át hallotta az anyjától, hogy „nem válthatod magad aprópénzre”, ő ezt meg is fogadta, és a második fiújához hozzáment. A válás után úgy érezte, hogy a férjével mindketten hibát követtek el, amiért túl korán lekötötték magukat, ezért a gyerekeinek mindig azt magyarázza, hogy előbb alaposan szét kell nézni a piacon, és csak utána szabad vásárolni. Egy másik ismerősöm viszont azon sopánkodik, hogy húszévesen új izgalmakra vágyva elhagyta az első szerelmét, akinek azóta nem ért a nyomába egy férfi sem, akkor kellett volna megállapodnia.

– Ez a két szélsőség nagyon gyakori – mondja a pszichológus. – Vagy a családi mintát követve járja be a párválasztás útját a fiatalabb generáció, a szülők legnagyobb örömére és támogatásával, vagy ha az rossz volt, akkor a szülő igyekszik direkt a másik irányba tolni a gyereket, de ez a végletesség sosem jó. Ráadásul az egész kérdéskört befolyásolják a gyerekvállalással kapcsolatos élmények, kimondott és kimondatlan elvárások. Aki élvezte, hogy fiatalon lett szülő, az akár nyomasztani is képes a gyerekeit, hogy minél hamarabb állapodjanak meg, és alapítsanak családot. Ha viszont úgy érzi, hogy valami kimaradt az életéből a korai gyerekvállalás miatt, akkor azt az álláspontot hirdeti, hogy fontos élvezni az életet, tanulni, munkában kiteljesedni, ráérnek majd később elköteleződni…