Éppen az előszobában pucoltam cipőt, amikor meghallottam azt az iszonyatos zubogást, csörgést, recsegés-ropogást. Honnan ismerős ez a hang? – kutattam az emlékezetemben, a gondolatok cikáztak a fejemben. Á, megvan! Úgy bő két évtizeddel ezelőtt hallottam ugyanilyet, amikor a hálószobánkban éppen egy falvédőt fúrtam föl a falra. Szeretek otthon barkácsolni. Nem vagyok különösebben ügyes vagy műszakilag képzett, de érdekel, hogy miként működnek a dolgok, és amit tudok, megcsinálok magam. Lehet, hogy egy szakember szebben és gyorsabban készítené el mindazt, amit én lassan és „egyedi” megoldásokkal, de ez az enyém, tudom, mit, miért és hogyan csináltam. Én teremtettem, én hoztam létre, bensőséges viszonyt ápolok vele. Ez pedig csak azoknak adatik meg, akik részt vesznek az alkotó folyamatban, a szimpla „felhasználónak” nem. Szóval, talán még a fúrógép is a kezemben volt, úgy szaladtam ki a konyhába, ahonnan az iszonyatos csörömpölés származott. A következő látvány fogadott: a konyhapulttal szemben áll a kilencedik hónapban járó feleségem a már húszkilós dinnye nagyságú pocakjával, és a fejével tartja a falból kiszakadt polcrendszert, amiről az összes poharunk, bögrénk, kistányérunk, cserépedényünk, valamint az ételek ízesítésére szolgáló szószok és fűszerek kizuhantak. Még éppen láttam az utolsó bögréinket földet érni, majd néma csend.

– Jézusom, Zsófi!!!

– Én jól vagyok, csak vedd már le a fejemről ezt a polcot, kérlek!