A panziómat úgy hívják, L’Antica Torre. Ahogy a neve is mutatja, történelmi épület, egyébként a Castellóban, a sziget fővárosa, Cagliari híres várnegyedében. Mire reggel kimegyek a konyhába, már meg van terítve az asztal, a kalácstól a gyümölcsig, a bögrémre meg ráakasztottak egy kis táblát: Anna. Átmenetileg tehát az én otthonom is. Ilyen helyről minden nap jó dolog kirepülni. Nem is akárhová. Még pár lépést sem kell tenni, ott a középkor, a reneszánsz pompa, köztük több 14. századi pisai jellegű torony (a mi utcánkban két ilyen is magasodik, kissé ferdén), csodás paloták, középkori templomok. Szűk, macskaköves sikátorok; folyton, minden irányból körbeölel a tenger.

Cagliari másik három negyede is varázsos, történelmet lélegzik ki meg be. Most éppen a város, amúgy meg egész Olaszország legeslegnagyobb piacát, a San Benedettót választom sétám céljául.

Színes homlokzatú házak, rengeteg színpompás virág omlik alá a bájos balkonkákról, a kifeszített köteleken száradó ruhák lebegnek. A piac meg… El tudunk képzelni nyolcezer négyzetmétert, két szinten? Azt a folyamatos zümmögést, kiabálást, illatot, szagot, ismeretlen tengeri herkentyűket, articsókát, majoránnakötegeket, sajtokat, impozáns hústömböket… Az árusok bárkit szívesen megkínálnak, ez az a hely, ahol szinte észrevétlenül jó lehet lakni a sok pici, finom tesztfalattal.

A piaccal szemben lévő egyszerű pizzeriában telepedek le végül is, autentikusnak látszik, mert a közeli építkezésről ide térnek be az overallos szakik enni, és ez mindig jó jel. Óriás lósteaket rendelnek, rengeteg sült krumplival, csak tátom a szám: ilyesmit sem láttam még a belvárosi éttermekben, a pincér azt mondja, ez a helyiek kedvence. Óvatos vagyok, beérem egy hatalmas pizzával, az is remek.

Most pedig mi lenne, ha kirándulnánk egyet?

Az ember, aki kőből született

A San Sperate nevű faluba egyórás buszúttal lehet eljutni Cagliariból. Semmiség, belefér.

Itt van a világ egyik legkülönlegesebb múzeuma. A hangok kertjének hívják. A leírás alapján nagyjából sejtem, mire számítsak, de az ember sosem tudhatja, hol vár rá igazi, már-már spirituális kaland.

Ugyanis ebben a hatalmas, ligetes szabad térben beszélő, muzsikáló, xilofonhangokat adó, suttogó, mormogó, vibráló kőtömbök vannak elhelyezve. Gigantikus faragott tömbök ezek, bazalt, gránit, homokkő, mészkő, mindenféle formában-alakban, nagyságban. Ha gyengéden végigsimogatjuk a felületüket, mindegyik másféle hangot, másféle zenét hallat. Elég egy-két centivel fölötte is, a levegőben megtenni ezt a mozdulatot, s már szólnak is hozzánk. Olykor úgy tűnik, a föld őskorából származó sóhajokat adnak ki. Ez nem vicc.

Ebben a házban született és haláláig itt élt, dolgozott egy Pinuccio Sciola nevű szobrászművész, aki egész életében vallotta, hogy a kő nem néma, halott tömb. Hanem hangja és memóriája van: a homokkő emlékszik a szélre, a napra, a nedvességre, emlékszik az állatokra, amelyek belékövesedtek az évmilliók során… Csak tudni kell, hogyan hívjuk elő: megfelelő rovátkákat kell vésni a faragott tömb felületébe. Függőleges, vízszintes, egymást keresztező, változó mélységű és számú vájatokat, amelyeknek segítségével előcsalogatjuk belőle a hangját. Sciola egész életében kizárólag ezen dolgozott, ezzel kísérletezett. Világhírű lett.

Az ember szédülten, mégis valahogy boldogan mászkál ebben a mediterrán kertben, a tömbök között, simogatja őket, kommunikál a földtörténet tanúival. És persze elfogja a misztérium érzése, ami – különösen racionális lelkek számára, mint, mondjuk, jómagam is vagyok – nagyon ritka pillanat…