Januárban volt harminc éve, hogy Szabó Zoltán professzor és csapata elvégezte hazánkban az első szívátültetést. Megünnepelték?

Készültünk, hiszen óriási dolog volt, máig ható tanulságokkal, de a tudományos szimpóziumot a pandémia miatt elhalasztottuk. Emlékszem, annak idején kisebb botrány is kerekedett, mert január 3-án lezajlott a műtét, de nem jelentették be. Aztán öt nappal később egy ismeretlen telefonáló elmondta az MTI-nek. A sajtó támadásba lendült, de a beteg jól volt, a szív működött, így hamar megnyugodtak.

Ön része volt a stábnak?

A műtétet nagy tudású szeniorok – Szabó Zoltán, Bodor Elek, Moravcsik Endre – végezték, az anesztéziát Kalmár Imre vezette, de a bőrt a mellkason már én zárhattam le.

Miért váltott az érsebészetről a szívsebészetre?

Ez hosszú, bonyolult történet, az élet hozta így. Eredetileg általános sebésznek készültem.

Elmondja hosszabban?

Medikusként ide jártam a klinikára, amikor még mindenfélét operáltak, de ezt később leállították. Tehát az intézmény alkalmatlanná vált arra, hogy fiatal sebészből szakorvost képezzenek. Kis segítséggel Győrött lett állásom. Sokat tanultam, jól éreztem magam, egy húron pendültünk, kitűnő hangulatban teltek a műtétek, sokat viccelődtünk. És képzelje, reggel a főorvos főzte a kávét.

Ha ennyire jó volt, miért hagyta ott Győrt?

Nem akartam, nagyon nem! Szerettem a várost, a kórházat.

Csakhogy?

Hát jöttek gyakorlatra medikák! Köztük egy szép, fiatal, szőke lány. Bőcs Kati fél évvel később a feleségem lett, és mivel negyedéves orvostanhallgatóként a belvárosban járt-kelt, gondolom, megérti, hogy nem maradhattam tovább győri. Család lettünk, 1982-t írtunk, és jópofa dolog, hogy a Városmajorból épp disszidált egy kolléga, az ő helyére kerülhettem. Így hozta az élet. Szépen megtanultam, megszerettem, szakvizsgáztam, és azt mondtam: jó érsebész leszek.