– Tati, én egy nagyon előkelő hölgy vagyok! – rontott be egyik szombat reggel hitvesi hálószobánkba a nyolcéves lányom.

– … Hogyhogy, drágám? – tettem fel még csukott szemmel a kérdést, miután sikerült legyűrnöm magamban a vágyat, hogy ordítva kizavarjam a szobából.

– Hát mert én kelek először!

Ez az előkelő hölgy hétvégén mindig valóban először kel, hétközben, amikor iskolába kell menni, akkor viszont utoljára. Sosem értettem, ez miért van így, hogy amikor lehetne tovább aludni, akkor már hajnalban ott kukorékol, amikor pedig nem lehet, akkor meg úgy alszik, mintha az élete függene tőle.