Huszonkilenc évesek voltak, amikor a kunhegyesi ikertalálkozón rájuk csodálkoztam. Jóképűnek tűntek, közérthető előadást tartottak a kutatásaikról, és döbbenetesen hasonlítottak egymásra. A hangjukat sem tudtam megkülönböztetni. Ma már betöltötték a harmincnyolcat, radiológusként és ikerkutatóként szárnyalnak a szakmájukban, mindketten megnősültek, édesapák lettek, ám a belőlük áradó összhang most is eszembe juttatja, hogy Erich Kästner Két Lottijának olvasása után kicsit irigyeltem gyerekkoromban az osztályomba járó ikerpárt.

 DÁVID: Megértem azokat, akik örülnének egy ikertestvérnek, hiszen őszintén mondhatom, soha nem voltam még magányos, mert teljes szimbiózisban éltem a három perccel idősebb Ádámmal. Együtt jártunk úszni, együtt tanultunk zenét, osztálytársak voltunk az általános iskolában, a gimnáziumban, és közösen döntöttünk az orvosi hivatás mellett – édesanyánk példája nyomán is. A diploma óta pedig együtt dolgozunk, jelenleg főállásban az Országos Onkológiai Intézetben – népnyelven: a Kékgolyó utcában –, ahol tavaly óta Ádám osztályvezető főorvos, én pedig központvezető főorvos vagyok.

ÁDÁM: Régebben egyetlen neves szakember töltötte be ezt a pozíciót, aztán kettőnket kértek fel rá. Szívesen vállaltuk, sokféle részleget és száz munkatársat irányítunk, ráadásul hetente háromszor biztosan találkozunk ott, ami szakmailag és emberileg fontos nekünk. Ezzel párhuzamosan az általad emlegetett kunhegyesi találkozó óta sok hazai és külföldi ikerrendezvényen vettünk részt, számos szakcikket publikáltunk, könyveket írtunk, köztük egy ikrekről szóló közérthető tankönyvet is.

DÁVID: Ha egy publikációnkon vagy könyvünkön Ádám dolgozott többet, akkor az én nevemet írtuk előre szerzőként, ha én dolgoztam többet, akkor Ádámét.

Egyedül sem könnyű elemző cikket vagy könyvet írni. Hogy lehet együtt?