A tanárnőnek, akit kinevettünk, olyan volt a haja, mint a gallyak feldúlt, vörös boglya az ősz végén – átmeneti és érthetetlen. Alatta a vörös festék mindig kicsit a tanárnő homlokára tapadt. Azt néha letöröltem volna, és rendbe simogattam volna a tincseit. De inkább kinevettem. A többiek is kinevették. A tanárnő – akit valamiért Kancsónak csúfoltunk – csak helyettesített néhányszor nálunk, a hét bében. A helyettesítőket nem vettük igazi tanárnak, nem mintha az igaziakat nem nevettük volna ki, ha nem voltak elég erősek. Senki nem figyelt Kancsóra, ugyanolyan kegyetlenek voltunk vele, mint a gyöngébb gyerekekkel. Aztán egy nulladik földrajzóra félhomályában, valahol a Boszporusz és a Dardanellák között a tanárnő elsápadt, aztán az arcába gyűlt a vér, ami így éppolyan vörös lett, mint a haja, odalépett K. I.-hoz, megfogta fején a hosszú, egyenes tincseket, és mintha áram rángatná, tépni kezdte, és üvöltött hozzá, fájdalmasan, gyilkosul. Mintha így távozott volna a szívébe szorult forró gőz. Egy pillanatra félelmet éreztünk, aztán – félelmünkben – megint kinevettük. Utána soha többé nem láttuk.