A Nők Lapja 2021/40. számának interjúja.

A közhelyes gondolkodás szerint egy kilencvenéves, Kossuth-díjas íróval csak megilletődött tisztelettel és röviden illik beszélgetni, ehhez képest legalább három órán át üldögélünk a solymári ház napfényes teraszán Görgey Gáborral a felesége társaságában.

Közben a ma is magas, elegáns Gábor (aki eredetileg Artúr, mint dédnagybátyja, a szabadságharc tábornoka) egy bölcs távolságtartásával és utánozhatatlan iróniával mesél a sorsáról, a történelemről, a világ dolgairól, s amikor úgy mutatja meg Görgey tábornok féltve őrzött pipáját, hogy vagányul a szájába kapja, én pukkadozom a nevetéstől, ő lazán letagadhatna húsz évet.

Jöjjön, csak jöjjön, megismerem a hangját, hiszen többször találkoztunk Balatonfüreden, a Salvatore Quasimodo költőversenyen, de csak a sziluettjét tudom kivenni, mert ez az átkozott makuladegeneráció elvitte a látásomat. De nézze csak, gond nélkül megyek le a kerti teraszra, mert a második lépcsőnél áll apám fejszobra, és rá tudok támaszkodni. Nem furcsa, hogy kilencvenévesen apám feje a segítségem?

És mi segít abban, hogy ma is írjon? Olvastam, hogy egyszerre két könyvön is dolgozik.

Használom a 21. századi technikát, azaz egy kiváló számítógépes program hangosan visszaolvassa a mondatokat, szóval ez a kisebb gond. A nagyobb az, hogy nem tudok olvasni. Persze van hangoskönyv, Ildikó (Iván Ildikó operaénekes, az író felesége – a szerk.) is gyakran felolvas nekem, de egy olyan embernek, aki az írás mellett egész életében olvasott, fordított és színházat „csinált”, nehéz. És ha már apámat emlegettem a találkozásunk első percében, akkor most kell elmondanom, hogy ő édesanyámmal együtt a kitelepítést is méltósággal viselte 1951-ben, pedig huszonnégy óra alatt kellett elhagyniuk a gyönyörű budai villánkat, azaz egyetlen nap alatt vették el a vagyonukat, a múltjukat, az emlékeiket, és földönfutókká lettek. De soha nem panaszkodtak! Én sem teszem.

Több önéletrajzi ihletésű regényében feldolgozta ezt a tébolyult korszakot, huszonegy éves volt akkor.

Egy huszonegy éves ember azt gondolja, mindent kibír. Ami igaz is! Kirúgtak az egyetemről, nincstelenné tették a családomat, de a Nemzeti Színházban statisztálhattam, amit végtelenül élveztem, munkaszolgálatra is elvittek, hivatalsegéd is voltam, mégis megjelent 1956-ban életem első verseskötete.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .