Fekszem a sötétben, a telefonomat markolom, számolom a perceket, azt kívánom, legyen szél, legyen eső. Gomolygó felhőket képzelek, sötét eget, megpróbálom beleképzelni a vihart a telefonomba, beleképzelni az időjárásjelző applikációba. A körmöm surrogva siklik a szálcsiszolt alumíniumon, a kamerasziget fekete korongja körül köröz, eső, eső, eső, gondolom, de tudom, hogy hiába.

A telefon megremeg a kezemben, a képernyő kivilágosodik, ébresztene, ha nem lennék ébren, oda se kell néznem, már tudom, mégis jó idő lesz ma a Dolomitokban, a Marmoladán, ideális hegymászó idő.

Remeg a lábam, ahogy kimegyek a konyhába, csupa hideg reszketés a karom, ahogy kiveszem az alsó szekrényből a régi hátizsákot, Istvánom régi hátizsákját, arra gondolok, hogy nem lehetek gyenge, nem sajnáltathatom magam, ma se, ahogy máskor se. Megfogom a zsák hűvös csővázát, a konyhaasztal közepére zökkentem, a kicsi fiamra gondolok, a huszonkét éves kicsi fiamra. Jancsikámra.

Tudom, hogy ott van, valami sátorban, valami sziklafal tövében, elképzelem, hogy felébred, megnézi az időjárást a telefonján, aztán, mit tudom én, hogyan, de készülni kezd.