Azt mondta, próbáljuk meg egy időre. Hogy menjünk, lássunk világot. Hogy kicsi ez az Európa, egy nap alatt itthon lehetünk bárhonnan, ha kellünk. És a gyerekek már nagyok, a szüleink jól vannak.

Hogy annyi mindenen átmentünk, legyen néhány év, amíg csak magunkkal törődünk. Majd dolgozunk és strandra járunk és felfedezünk és bringázunk és gyalogtúrázunk, vagy egyszerűen csak szeretünk lenni.

Mert az utolsó harmadban vagyunk.

Azt mondta, háromra húzza fel az órát, hogy négykor indulni tudjunk. Alig, vagy talán nem is aludt, mert már fél háromkor motoszkált.

Te most komolyan nem hagysz aludni? – vetettem oda foghegyről, de meg sem hallotta, annyira izgalomban volt.

Hogy mindent betettem-e, hogy ő mindent betett-e, és vigyük-e a kávéfőzőt, hogyan teszi majd be a biciklit, még szerencse, hogy a bőröndöket bepakoltuk még tegnap, és jajistenem, a papírok, hol a negatív teszt, az legyen legfelül, a többi jó lesz alatta, és könyveket is vigyünk, mert lesz majd időnk olvasni, a nordic walking botomat itt ne hagyjam, mert sok az emelkedő, így gyaloglásnál nélkülözhetetlen, és mondta és mondta, én pedig felébredtem.