A Nők Lapja 2021/36. számának Én történetem rovata.

A gyömrői tőzegtó partján él száz szívhátú galamb meg egy özvegyember. Az özvegy hetvenhárom éves, a szívhátúak között pedig akad olyan, amelyik tegnap született. Scipiades Erzsébet írása.

A szívhátú galambok többnyire fehérek, kecsesek, aprók, és barnás, szív alakú elszíneződés látható a hátukon. Szeretik az özvegyembert. Főleg akkor, amikor megjelenik egy húsklopfolóval, és az udvar kövén összetör egy kis száraz kenyeret. Kapnak mást is, a galambház tele ennivalóval.

Az özvegyemberrel az emlékezet gyakran eljátszik. Az emlékek időnként nem is olyan jók. Kövesdi György kihoz a házból egy fényképet. Tóbiásék vannak rajta, ünneplőben, mivelhogy ez egy esküvői fotó. Köztük látható a nagyon szép, törékeny, szőke hajú, hófehér bőrű Tóbiás Edit. Még lány, még nem tudja, hogy nemsokára tébécés lesz, a fél tüdejét kimetszik belőle, a hátát pedig szörnyű vágás csúfítja el.

– Kétéves voltam – mondja az özvegyember –, amikor anyámat, Tóbiás Editet a műtét után szanatóriumba vitték, ahonnan már nem jött vissza. Nem ajánlották neki. A Tóbiás családból sokan betegedtek meg tüdőbajban, anyai nagyanyám pedig akkor halt meg, amikor Tóbiás Editet megszülte. Ugye, régen mi volt? Szegénység, földes szoba homokkal felszórva, esetleg rongyszőnyeggel letakarva. Az orvos azt mondta: nem ajánlja. Amikor anyám a szanatóriumot elhagyhatta, visszajött Gyömrőre, csak nem hozzánk. Albérletbe költözött, ahol úgy fogadták, mint egy családtagot. Én akkoriban gyerek voltam, ezzel nem foglalkoztam, hiányt nem éreztem, mivel az apai nagyszüleim lettek a szüleim, és mert apám is ott volt velem. Anyám, Tóbiás Edit egy ideig még találkozgatott apámmal, aztán végleg elkopott tőlünk és a paraszti élettől; túl sokat olvasott a szanatóriumban.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!