A pénznél fontosabb dolgokról – Közeli Hegedüs Évával, akit nemrég az év menedzserének választottak

A Nők Lapja 2021/36. számának interjúja.

Évek óta vezeti a legbefolyásosabb magyar üzletasszonyok listáját. Már a harmincas éveiben vezető pozíciókban dolgozott a gazdasági átalakulásért. Jelzáloghitel, energetikai szektor, Széchenyi-kártya, lakás-takarékpénztár, és még sorolhatnánk. Aztán Demján Sándor felkérte a Gránit Bank vezetésére, amelynek egy ideje többségi tulajdonosa is. Emelkedő pénzügyi mutatók, gyarapodó szakmai elismerések. Nemrég vette át a menedzserszövetségtől az Év Menedzsere díjat.  

A sajtótájékoztatón elmesélte, hogyan tudta meg egy telefonhívásból, hogy ön lett az év menedzsere. Voltak még olyan telefonok, táviratok, értesítések az életében, amelyekre élesen emlékszik?

Például, amikor megkaptuk a levelet, hogy felvettek az egyetemre. Édesapám munka közben gyakran hazajött ebédelni, azon a napon is. Ebéd után ment vissza, de pár perc múlva megint belépett, kezében a levéllel. Valami olyasmit mondott, hogy hát ezt elrontottad… Láttam a borítékon, hogy a közgazdaságtudományi egyetem a feladó. Kikaptam a kezéből, elolvastam, az állt benne, hogy felvettek, és a kollégiumba is. Édesapám az érzéseit, a büszkeségét a vicces megjegyzés mögé rejtette. Első generációs értelmiségi vagyok, három gyerek közül a legidősebb, hatalmas siker volt ez a hír mindannyiunknak. Ma is látom magam előtt az egész jelenetet, hol álltam én, hol az anyukám, hogyan jött be apukám. Az is fontos pillanat volt, amikor megtudtam, hogy babát várok. Nekünk ez nem ment könnyen, sokat vártunk, és tettünk érte, nyolc év házasság után született a nagyobbik fiam. A harmadik fontos emlék, ami eszembe jut, amikor Demján úr felajánlotta, hogy vezessem én a bankot. A részvényekről szóló szerződés aláírásakor készült ez a nem túl jó minőségű kép, ami itt van, az íróasztalom felett.

Ez a három epizód ki is jelölte a beszélgetés vonalát. A szülőkről mindenképpen kérdezni akartam, mert olvastam, milyen szeretetteljes, biztonságos családban nőtt fel.

A szüleim már nem élnek, de mindig magam körül érzem őket. Egerben éltünk, a város utolsó háza volt a miénk, szemben egy nagy rét. Ott fociztunk, fára másztunk, a szüleink is együtt játszottak velünk. A többi gyerek is boldogan tanyázott nálunk, pedig csak egyszerű uzsonnákat, vacsorákat kaptak –, meg figyelmet. Minden annyira természetes volt. Az is, hogy egy-két számmal nagyobb télikabátot vettek nekem, hogy ne nőjem ki gyorsan. Édesapám gépkocsivezető volt, anyukám sokáig otthon maradt velünk. Melegségben, biztonságban éltünk, nehéz is volt elszakadni, amikor egyetemre kerültem.

Most egy bank vezetője, de ezek szerint a pénz nem játszott központi szerepet a korai években.

Édesapám plusz munkát vállalt, hogy megéljünk, de soha nem hallottam panaszkodni. Azt sem mondta soha, hogy fáradt. Az élet természetes velejárója volt, hogy dolgozunk, megtesszük, amit lehet. Tanított biciklizni, kártyázni, boldogok voltunk, nem foglalkoztunk azzal, másnak mije van. Pedig huszonegy évesen nyaraltam életemben először…

Át lehetett ebből adni valamit a fiainak, akik már más körülmények között nőttek fel?

Remélem, hogy igen. Mindketten meg akarnak dolgozni a maguk megbecsültségéért és szociálisan érzékenyek. Nagyon büszke vagyok rájuk, de nem szeretik, ha beszélek róluk. Igazuk is van.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!