A Nők Lapja 2021/35. számának gasztroesszéje.

Padlizsánt hámozok, vagy hát nem is hámozom, hanem csak vékony csíkokat vágok a lila, lakkszerű bőréből. Óvatosan, de határozottan húzom a hámozót, előbukkan a padlizsán belsejének fehéres húsa, annak is csak a legkülseje, itt még nem látszanak a magok. A lényeg, hogy szép csíkos legyen, lila csík, fehér csík, mondom, elmosolyodom. Igen finom padlizsános étel készül éppen, a török konyha klasszikusa, az ájult imám, vagyis az imam bayildi, a ratatouile gazdag török nagybátyja: hagymával-paradicsommal töltött sült padlizsán. Ez is egy olyan étel, amit nem ismertünk gyerekorom Erdélyében, lett volna pedig hozzá minden. Az elszigeteltség maga a szegénység, mormogom sokadszorra is az örök igazságot, a padlizsánok közben szép csíkosak lettek. Öt közepes darabot választottam, a lényeg, hogy levegősen elférjenek a legkedvesebb ovális vaslábosomban, mert ott fognak előbb megsülni, aztán megtöltve főni és párolódni.

A padlizsánok fél órára sós vízbe kerülnek, ez állítólag kiveszi belőlük a keserűséget, kísérleteznem kell majd ezzel, mert egyes források szerint a mai padlizsánok már nem is tudnak keserűek lenni, édesre vannak nemesítve, de a hagyomány az hagyomány. A víz akkor jó, ha olyan sós, mint a tenger, másfél evőkanál só minden literhez, a padlizsánok nem akarnak elmerülni, tányért teszek rájuk, a tányérra meg két paradicsomkonzervet.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!