A Nők Lapja 2021/28. számának Én történetem rovata.

Emlékszem, amikor először találkoztunk a szerkesztőségben, Vadi egy elefántos indiai pólót viselt, szőke hajában rózsaszín csíkok villantak, és a kezét gyönyörű, egzotikus gyűrűk díszítették. Azonnal tudtam, hogy a föld legszabadabb emberével állok szemben. Valakivel, aki rég túl van azon, hogy bárkinek vagy bárminek meg akarjon felelni, de aki még ma is olthatatlanul kíváncsi a világra. Vadas Zsuzsa kolléganőmmel legújabb útikönyve, a Hátizsákomban a glóbuszom megjelenése alkalmából beszélgetünk.

Rekkenő hőség van, majd megolvadnak a falak, amikor egy júniusi délután becsöngetek hozzájuk. Zsuzsi férje (Radó Gyula filmrendező – a szerk.) nagy örömmel beterel a konyhába, ahol Zsuzsi már vár. Rám villantja világot beölelő mosolyát, és meginvitál az asztalon álló gőzölgő cseresznyés rétesre. Ezek ők! Innen senki nem távozhat korgó gyomorral, mosolyodom el magamban. A frissítő kávé után bevonulunk Zsuzsi „barlangjába” – így hívja könyvekkel zsúfolásig teli dolgozószobáját –, ahol a számítógépe mellett már elő van készítve a vadiúj Vadi-kötet.

Egy biciklitúrával kezdődött

– Emlékszel? Amikor tavaly ősszel itt jártál, még javában írtam. Éppen alkotói válsággal küzdöttem, próbáltam rendet tenni az emlékeim között, mert nem könnyű ám összeszedni ennyi év után azt a rengeteg úti élményt! – kacag Zsuzsi azzal az ő utánozhatatlan, gurgulázó nevetésével, ami még a halottakat is felderítené, azzal már dedikálja is a kötetét: „Lillámnak, kis bolondosomnak, sok szeretettel, bolondos barátnéd: Zsuzsa.” Közben mesélni kezd…

– Akkor kezdődött, amikor az általános iskolában megszerveztem az első biciklitúrát Szombathely környékére. Édesanyám abban a csodálatos városban nevelt fel engem és a húgomat, egyedül. Féltett nagyon, volt is miért, egy percig képtelen voltam megülni a fenekemen. Kétévesen állítólag kikötöttek az udvaron egy fához, remélve, hogy a derekamon egy kötéllel nem jutok majd el az emésztőgödörig, amibe előzőleg egyszer már beleestem. Szerencsére annyira megijedtem, hogy kapálózni is elfelejtettem, különben menthetetlenül elsüllyedek. Mondogatták is szomszédasszonyok: „Ennek a lánynak óriási szerencséje lesz!” Lett is. Az elmúlt hatvan évben bejártam a világot, és szinte minden utamat megírhattam az ország legnevesebb lapjaiba. Most pedig a karantén alatt a Central Kiadó felkérésére, amiért nagyon hálás vagyok, megszületett a kalandjaimból a második kötet. Az elsőt, az Úti diliket még tizenhat évvel ezelőtt írtam, amikor készültem a csípőműtétemre. Mielőtt bevonultam a kórházba, meg is jelent. Egyből nem esett olyan nehezemre felfeküdni a műtőágyra…Tavaly tavasszal aztán, amikor szintén gödörbe kerültem, hiszen elkezdődött ez a szörnyű járvány, be kellett zárkózni, a munka is megcsappant, és ez engem, a szabad madarat teljesen agyonnyomott, a kiadónk ismét megmentett. Váratlanul megcsörrent a telefonom, és azt kérdezték, nem volna-e kedvem folytatni az útleírásokat. Hát dehogynem! Elfogadom a sors kihívását. Tudod, engem a Teremtőm mindig a helyes irányba pofozott. Néha hagyta, hogy egy kis kitérőt tegyek, aztán ütött rajtam egy nagyot, és én azonnal ráleltem az utamra. Most is ez történt. Azt hittem, ez a karantén meg fog ölni, de végül megmentett. Félálomban, mintegy buborékban ülve töltöttem az elmúlt másfél évet, és csak írtam, írtam… De pillants bele a kötetbe!

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!