Élt egyszer egy Kátya nevű kislány az apukájával, a nagybátyjával és egy ménesnyi

lóval a füves pusztán. A legtöbb ló a nagybátyjáé volt, csupán egy fehér, hosszú sörényű kanca volt az apukájáé. Kátya imádta! Mindennap gondosan fényesre kefélte a szőrét, aztán piros almát vagy ropogós sárgarépát adott neki enni.

– Kezd elhízni a kancátok – jegyezte meg kajánul a nagybátyja. – Túl sok finomságot kap tőled, Kátya.

A ló hasa csakugyan kigömbölyödött, de nem az etetéstől. Másnap, mikor Kátya kiment a kedvencéhez, legnagyobb meglepetésére egy másik ló is volt vele. A kis jövevény kíváncsian a lányra emelte nagy, kerek szemét.

– Kiscsikó! – kiáltott fel izgatottan Kátya.

A kislány apukája és nagybátyja is odasietett, hogy a saját szemükkel lássák az újszülöttet.

Mire odaértek, a csikó – bár bizonytalanul – megállt a lábán, és a nagybácsi fekete csődöre mellé lépdelt. A nagybácsi szemében mohó fény csillant.

– Milyen pompás új tagja lesz a ménesemnek!