Édesszájúak, figyelem! A Nők Lapja 2021/25. számának esszéje.

Egyszer valahol külföldön, ott is egy nagyon drága és nagyon jó csokoládéboltban vásároltam egy tábla közepesen drága, de igen kitűnő keserű csokoládét. Minden formájában szeretem a csokoládét, bármikor és bármennyit meg tudnék enni belőle, már csak azért is, hogy bosszút álljak gyerekkorom nagy szocialista csokoládétlanságán. (Ellenállok, nem írom ide az obligát idézetet a Csukás István-meséből – bár, amikor gyerekkoromban láttam azt a rajzfilmet, hát keservesen irigyeltem a csokoládéban dúskáló Gombóc Artúrt). Egy hosszú séta végén, egy padon ülve kóstoltam meg aztán, egyetlen kis kockát törtem le belőle, nem rágtam, nem haraptam, lassan szopogatva forgattam a számban, figyeltem, hogy megolvad, fokozatosan elkrémesedik a nyelven és a szájpadláson, közben kiáradnak belőle az ízek, a csokoládé csokoládéssága mögött enyhe fahéjasrózsabors-aromák keveredtek némi füstös szerecsendióval. Olyan tiszta és sűrű íz volt, amitől az embernek le kell hunynia a szemét, befele szimatolva kell minden érzékével a nyelvére figyelnie, arra, ahogyan az íz édesen vibrál a hegyén és az oldalán. Mozdulatlanul ültem ott, hosszú percekig, a csokoládékocka utolsó atomja is eltűnt már a számból, de még mindig tele volt az érzékelésem az ízével és illatával (sőt, most, hogy leírom az élményt, most is érzem); tudtam, hiába vagyok éhes, hiába ropogtathatnám el akár az egész táblát, nem fogok többet enni ebből a csokiból, majd csak napok múlva fogom újra elővenni, mert akkorra lesz újra bátorságom, hogy megpróbáljam ismét átélni ezt az átszellemült pillanatot. Éhes voltam, de mégis jóllaktam az ízzel. Akkor és ott, azon a padon értettem meg, hogy a konyhai és az asztali mértékletesség felé éppen a móhó kíváncsiságon és a nyugodt bizalmon át vezet az út.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!