Képzeletbeli utazás a Nők Lapja 2021/23. számában.

Citrom- és narancsligetek, középkori sikátorok és szél cserzette bennszülött-arcok. Ezek voltak az első a benyomásaim Liguria öt ikonikus falváról, csak ezután következett a tenger, amely itt vadabb és kékebb, mint bárhol máshol Itáliában. Ha fotóművész lennék, messzire elkerülném ezt a tájat. Tömény giccs lenne minden felvétel. De szerencsére nem vagyok az.

Úgy tervezem, csillagtúraszerűen, La Spezia városából kiindulva cserkészem be az „öt földet”. Minden nap egy falvacskát, hiszen a legtávolabbi is legfeljebb negyvenpercnyi vonatút innen. Autóval is feltekeredhetnék a sziklákra, de egyrészt úgy hosszabb ideig tartana, másrészt úgyis le kellene tennem a kocsit a települések szélén kialakított parkolókban. Ezenkívül kínálkozna még a sétahajó, s bár azt mondják, csodálatos a Ligur-tenger felől megközelíteni a mesebeli falvakat, eléggé viharos mostanában a tenger, inkább megkímélném a gyomromat.

Rózsaszínű légtornászok

Reggel a vonat ablakából öt apró „fecskefészket” pillantok meg. Zord sziklaormokon egyensúlyozó, ezer színben pompázó házak egymás oldalának dőlve, hogy az ember azon aggódik, rögvest belezuhannak az alattuk hullámzó mélységbe. Mintha gyerekkezek ragasztották volna őket papírból egy sziklákkal teli terepasztalra, sportot űzve abból, hogy minél bravúrosabban lógjanak a levegőben. Az első település Riomaggiore. Már a pályaudvaron megcsap a fűszeres mediterrán illat, a bazsalikom, a citrusok és a sós tengeri pára balzsamos elegye, amit annyira szeretek. Egy bronz falitáblán azt olvasom, hogy a hetedik század óta élnek itt emberek – még III. León bizánci császár elől menekülve kötött ki az öbölben egy csapat görög –, és hogy a ligur falvak lakói a történelem során előbb a Genovai Köztársaság, majd a Szárd-Piemonti Királyság alattvalói voltak. Azt is írják, hogy a turizmus felfutása előtt földművelésből és halászatból tartották fenn magukat. Utóbbit értem, de a földművelést nehezen tudom elképzelni, hiszen a meredek sziklákon alig akad termőföld. De most hirtelen szembetűnnek a lejtőkön épített, hullámzó kőteraszok, amelyek megtartják a silány talajt, rajta olajfákkal, citromligetekkel és főleg szőlőkkel! A felkarózott szőlőtáblákon kiváló bor terem, ennek köszönheti a vidék a hírnevét. (Hoztam is egy palackkal haza, hogy megkóstoljuk a barátaimmal.) A sziklákon kétségbeesetten kapaszkodó többszintes lakóházakat szemlélve feltűnik még egy érdekesség. A hegyoldal és a tenger felől is van bejáratuk. Vajon miért? Ha utánaolvasunk, kiderül, hogy az 1500-as években a szaracén kalózok le-lecsaptak a hegyi falvakra a tenger felől, és ilyenkor nagy szolgálatot tett egy hátsó ajtó, amelyen keresztül elmenekülhettek az emberek. Az épületek java a hegy ormára tapad, onnan kúszik le óvatosan a völgybe, hogy a sziklákról lerohanó keskeny folyó fölött megtelepedjen. Itt-ott kis hidakon kelek át, lelátok a sebesen zuhogó vízre, majd követem a tekintetemmel a folyócskát egészen addig, míg bele nem ömlik a falu szívében nyíló tengeröbölbe. Oda tartok én is, a főutcán sétálok lefelé, máshol nem is igen tudnék, legfeljebb oldalirányba ágazik el néhány sötét sikátor, torkából időnként kisebb turistacsoportot böffentve fel, főleg fiatalokat, kezükben fagylalttal vagy papírzacskóba csomagolt sült szardíniával. Ezenkívül uzsonnára legfeljebb süteményt lehet itt enni, persze mennyei kapucsínóval, vagy beülni egy rendes trattoriába, kinyittatva egy helyi bort, és megvacsorálni szépen, komótosan, gondosan összeválogatva a menüt friss tenger gyümölcseiből.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!