„Nekem a filmírás a Mount Everest” – Közeli Köbli Norbert forgatókönyvíróval

Filmekről és sok minden másról. A Nők Lapja 2021/22. számának interjúja.

Alig múlt negyven, és akár hátra is dőlhetne. Az utóbbi tíz évben írt nagyjátékfilmjei, A vizsga, A berni követ, a Félvilág, az Örök tél,  az Apró mesék mind rangos fesztiváldíjak nyertesei, és televíziós sorozatai, a Válótársak, A Tanár vagy legutóbb az Apatigris a nézők kedvencei lettek. Gyakorlatilag bármihez nyúl, arannyá válik. Embermeséi úgy szembesítenek önmagunkkal, a múlt feldolgozatlan fejezeteivel, hogy közben nem felejtenek el szórakoztatni sem.

Tegnap megnéztem az Örök tél című filmedet az egyik streamingcsatornán. Lebilincselő alkotás. Gera Marina nem véletlenül kapott a főszerepért Emmy-díjat. De maga a történet is egyedülálló, úgy tudom, dokumentumokon alapul. Hogyan jutottál hozzá?

Véletlenül, ahogy minden történetemhez. Ez a film arról szól, hogy 1944 decemberében az oroszok több százezer magyart, köztük sváb származású asszonyokat és lányokat hurcoltak el Ukrajnába, a Donyec-medencébe szenet bányászni, mintegy kollektív büntetésül. Ezt hívták málenkij robotnak. Azt ígérték nekik, hogy a háború végéig tartják fogva őket, de a hónapokból évek lettek, és azon keveseknek, akik végül túlélték és hazatérhettek, előbb némasági fogadalmat kellett tenniük. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Walter Irén fia soha nem hallott anyja lágerbeli élményeiről, és csak amikor a mama meghalt, találta meg az éjjeliszekrény fiókjában azokat a leveleket, amelyeket az asszony egy ismeretlen férfinak írt a hazatérése után. Innen tudta meg, hogy édesanyja egy szerelemnek köszönhetően élte túl a szörnyűségeket. Nos, én ennek a fiúnak a fiával, a filmbéli Irén unokájával együtt jártam egyetemre. Az édesapja adta át nekem a mama leveleit húsz évvel később, hátha fel tudom használni őket. Elraktároztam a fejemben, mint filmötletet, de akkor még nem láttam, mi lesz belőle. Most is zsonglőrködöm egy tucat ötlettel, mert mindent, ami szembejön velem, és elindít bennem valamit, azt rögzítem. Végül mindig azt a sztorit írom meg, ami nem hagy nyugton, piszkál, hogy foglalkozzak vele. A lényeg, hogy hinnem kell a történetben, és nagyon kell szeretnem, amire csak akkor van esély, ha valamiképpen rezonál rám, azaz a saját élményeimet is hozzá tudom tenni. A Félvilágban például egy gyilkost kellett ábrázolnom, de csak akkor sikerülhetett, ha én magam éreztem már életemben olyan haragot, hogy valakit egy kanál vízben meg tudnék fojtani. Akkor ezt az érzést már meg tudom növeszteni, tudok miből dolgozni.

Feltűnt, hogy a filmjeidben szinte kizárólag az arcok, a tekintetek mondják el, mit kell éreznünk, tudnunk. Útközben talán elvesznek a mondatok?

Dehogy! A film mindig kereste az utat, hogyan különböztethetné meg magát a színháztól. Én képekben látok, lepereg előttem az egész film, amikor írok, és lehetőleg minél kevesebb szót adok a karaktereim szájába. Például amikor a deportált nőkre rázárják a tehervagon ajtaját, az orosz tiszt csak ennyit köp utánuk: „Fasiszták.” Ezzel közöltük is, miért szállítják el a szerencsétleneket. A vásznon a szavak óriási hangsúlyt kapnak, csínján kell bánni velük. Rá kell bízni a színészekre, hadd érzékeltessék a saját eszközeikkel az érzelmeket, a lírát. Szép kihívás lenne például némafilmet írni.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Kijár-e a forgatásokra?
Akart-e valaha szépíróvá válni?
Mi lelkesíti most?
Próbáld ki most kedvezményesen!