Nem is tudom, kivel kezdjem. Volt, akit vékonyan ismertem meg, később elhízott, jobban mondva, kikerekedett. Kicserélte a ruhatárát, majd csontsoványra ment össze a válása után. A ruha boldogít, mesélte egy másik barátnőm. Minden csalódása után vett egy fodros blúzt, míg végül új szekrényt kellett csináltatnia a nappaliban, amit a férje rakott össze. Álltak benne sorban a piros és fekete blézerek, mert a fodros blúz kiment a divatból. 

Nekem sosem voltak sálas barátnőim, szoknyás barátnőim sem igazán. Inkább nadrágosak, garbóval. Öntudatosak, egyénieskedők, mindegyik vászonkabátot hordott, vagy bőrdzsekit. Nyitva a szekrényem: itt lógnak szépen a fogason a lányok, csukva a szemük, álmodoznak. Odaképzelem őket. Felébresztem, hisz tavasz van. Szólongatom. Gyertek vissza, lányok, hiányoztok! Vége a téli álomnak! Emlékezni szeretnék rátok, és újra együtt lenni veletek.