Anyukám, a nagy varázsló – Rudolf Szonja mesél édesanyjáról, Nagy-Kálózy Eszterről

Anya és lánya. De milyen a kapcsolatuk? A Nők Lapja 2021/8. számának interjúja.

Aki abban a hitben ringatja magát, hogy könnyebb felnevelni egy befelé forduló, introvertált gyereket, mint egy harcos nagyszájút, valószínűleg téved. Mert egy csöndes csemete rejtély. Mi bántja? Örül? Mégsem? S ha az édesanya hasonló személyiség, az kész dráma? Dehogy! A szép, fiatal színésznő, Rudolf Szonja szerint ilyenkor zökkenőmentesen jön létre az anya-lánya összhang, ami ritka kincs.

– Hogy van édesanyád ebben a covidos világban? Ő normális körülmények között rengeteget játszik, életeleme lehet a színpad.
– Nagyon nehéz elviselnie a kényszerszünetet, ahogy nekem, a kezdőnek is, hiszen épp bemutattuk Zsótér Sándor rendezésében Molnár Ferenc A doktor úr című darabját, amelyben nagyon jól éreztem magam, mert végre nőies szerepet játszhattam, jött a karantén. Most mégis jókedvünk van, hiszen épp tegnap ünnepeltük a születésnapunkat, én január 22-én születtem, anya 25-én. Együtt volt a szűk család, ő, apu (Rudolf Péter, a Vígszínház új igazgatója – a szerk.), a bátyám és a barátnője. Sajnos nagymamáékat csak WhatsAppon tudtuk elérni, a nővérem sem lehetett jelen hús-vér valójában, mert Kanadában él. De volt torta, ének, ajándék, kutyaugatás, jó hangulat, minden, ami kell.

– Szonja, apukád tekintetével nézel rám, az ő színeit hordod, mégis eszembe jut rólad egy Sopronban látott előadás, amelyben csodálatos volt édesanyád Ibsen Nórájaként. Mert megdöbbentő, hogy a színpadi mozdulatai mennyire azonosak azzal a koreográfiával, ahogy te most elhelyezkedtél ebben a tágas tárgyalóban.
– Régóta tudom, hogy apa szemével figyelem a világot, de anyura hasonlít a testalkatom, a befelé forduló, introvertált személyiségem… Feltehetően azért választottuk mindketten a színészetet, mert a magánéletben biztonságos környezetre van szükségünk ahhoz, hogy elengedjük magunkat, a színpadon viszont jóval többet merünk megmutatni önmagunkból – nagyon szeretem őt nézni, ha játszik! –, hiszen más sorsába bújhatunk, ami vakmerőbbé tesz. A színházban és a szinkronban is hallottam többektől, hogy elképednek a gesztusaink azonosságától. Elárulom neked, sokat nevettünk már anyuval a „tükörbe néző fejünkön”. Leülünk a tükrünk elé, ösztönösen beállítjuk a szánkat „kacsacsőrösre”, amit nem veszünk észre önmagunkon, csak egymáson. Vicces. Tudod, mikor gond, hogy hasonlítunk? Konfliktushelyzetekben. Azonosan reagálunk, ugyanúgy sértődünk meg…

– Ő hogy kezeli a konfliktusokat?
– Nem erőssége. Reggel rosszban vagyunk, estére megunja, hogy még mindig rosszban vagyunk, tehát küld felém egy olyan mondatot, amellyel jelzi, már semmi gond. Valószínűleg azért, mert mélyen él át mindent, nehezen ismeri el, ha téved, és nem szeret beszélni róla. Én sem. Bár az utóbbi időben tudatosan nevelem magam, hogy tudjak bocsánatot kérni. Nehéz. Van hová fejlődnöm-fejlődnünk…

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Milyen volt a kapcsolatuk akkor, amikor Szonja még gyerek volt?
És amikor kamasz?
Mivel tudna nagy örömöt szerezni az édesanyjának?
Próbáld ki most kedvezményesen!