Közösségépítés, ünnep, magány... A Nők Lapja 2020/51-52. számának interjúja.

Hívők és hitetlenek egyaránt tudhatják a Bibliából, hogy Jézus az utolsó vacsora előtt megmosta a tanítványai lábát, jelezve, hogy nemcsak a mesterük, de a szolgálójuk is. Ezt már kiskoromban megjegyeztem, és azóta kíváncsian figyelem az egyházi embereket, melyikük lenne képes erre az első pillatásra megalázónak tűnő cselekedetre.

István atyát az olvasók jóvoltából ismertem meg, amikor hosszú e-mailt kaptam a máriabesnyői templomhoz tartozó hívektől. A fiatal plébánosukról írtak, aki csodát tett a környékbeliekkel, mert amióta munkába állt, telt házasak a misék, gyerekek, fiatalok, idősek vesznek részt az általa szervezett programokon, és olyan összetartó közösséget hozott létre, amilyenről álmodni sem mertek. Amikor találkoztunk, gyorsan rájöttem, ő gond nélkül megmosná a hívek lábát, de ha a szolgálata sikerességéről kell beszélnie, elhagyja a kiváló beszédkészsége, mert olyan idegen tőle az önfényezés, mint Ferenc pápától a cifra miseruha.

– Sokáig nyomoztam ön után. Máriabesnyőn nem találtam, de azt megtudtam, hogy Párizstól Nagymarosig, Szolnokig vezetett az útja. Ennyi váltás tizenkét év alatt?
– Mennyi öröm tizenkét év alatt…!

– És valószínűleg rengeteg munka. A besnyői hívek mesélték, hogy látogatta a családokat…
– Ez ma is nagyon fontos nekem! Nagyrészt harmadik osztályosokat tanítok, akik első áldozásra készülnek, és mindig meglátogatom a gyerekek családját, ahogy azokét is, akiket megkeresztelek vagy esketek. Általában a decemberi estéken jut rá időm; hideg van, fázom, nem veszik fel a telefont, megtámad a kutya, és gyakran gondolok arra útközben, hogy a normális papok otthon vannak melegben, én meg itt bolyongok a sötétben… De megéri! Nagy élmény a gyerekeknek, és gyakran megalapozza a barátságomat a felnőtt családtagokkal.

– Fontos, hogy barátomnak érezzem a papot?
– Hasznos. Ugyanis ma már kevés, ha kitárjuk a templomok ajtaját, ki kell mennünk az emberek közé! Például nagyon tetszett nekem Párizsban a hagyományos „vacsora fehérben” rendezvény. Egy francia segédpüspök vitt el a Notre Dame előtti térre. Sok hófehérbe öltözött ember igyekezett oda, cipelték magukkal az asztalkájukat, az összecsukható székeiket, az elemózsiájukat, az itókáikat. A téren szépen kipakoltak, ettek, koccintgattak, beszélgettek, barátságok szövődtek, pompásan érezték magukat. 2013-ban, a nagymarosi árvíz után jutott eszembe, mi is meghonosítjuk a rendezvényt. Engedélyt kaptam, hogy a főtéren tartsuk, eljött háromszáz ember! Jó volt együtt, minimális szervezést igényelt, nekem az volt a dolgom, hogy sokat beszélgessek és töltögessem a misebort. Ezt az új helyemen, Szolnokon is szeretném majd meghirdetni. Mert tapasztaltam, egy pap akkor tud segíteni, hitet, reményt adni, ha templomon kívül is találkozik az emberekkel, hogy megismerje a hívek és a leendő hívek gondolkodásmódját, problémáit.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Azért alakított ki dühöngőt a legkisebbeknek a besnyői gyerekmiséken, és azért foglalkozott sokat a családokkal Nagymaroson, mert ismerte a problémáikat?
Mikor érzi magát magányosnak egy pap, aki közösségi ember?
Próbáld ki most kedvezményesen!