„A világon mindennek értéke van, egyedül az embernek van méltósága.” (Immanuel Kant) A Nők Lapja 2020/49. számának Ecce Homo rovata.

Az ember életében időnként előfordulnak meglepő egybeesések. Amikor bizonyos dolgok térben és/vagy időben egymáshoz olyan közel következnek be, hogy nem esik nehezére kapcsolatot felállítani közöttük. Ez aztán lehet pusztán a véletlen műve, vagy egy felsőbbrendű akaraté – kinek-kinek a hite és meggyőződése szerint. És éppen ez a bökkenő, hogy nagyon másként tud gondolni az élet vagy éppen a szenvedés értelmére mondjuk az, aki hisz Istenben, mint az, aki nem.

A szerkesztőtől arra kaptam megbízást, hogy ugyanebbe a lapszámba, a Világ rovatba, írjam meg Seraphina Harrell történetét. Ez a súlyosan fogyatékos kislány annak köszönheti az életét, hogy volt egy fiatal, a két gyerekét egyedül nevelő nő, aki annak ellenére, hogy a közvélemény, a jog és a gazdasági racionalitás is mind ellene szóltak, hajlandó volt őt világra hozni. A történet röviden arról szól, hogy Crystal Kelley béranyaként vállalkozott arra, hogy egy meddő házaspár gyerekét kihordja, ám a terhesség alatt kiderült, hogy a gyerek olyan súlyosan fogyatékos, hogy a megrendelő pár már nem tartott rá igényt. Azt mondták, nem akarják, hogy egy emberi lény értelmetlenül szenvedjen, ezért Kelley inkább vetesse el. A fiatal nő ennek ellenére megszülte Seraphinát, amiért egyesek hősként tekintenek rá, mások viszont felelőtlennek nevezik – ki-ki meggyőződése és világnézete szerint. Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy lehet-e úgy érvelni az emberi élet és ezzel együtt a szenvedés értelmes volta mellett, hogy valaki a világnézete alapján már nem döntötte el magában eleve a kérdést. Hogy egyszerűbben fogalmazzak: lehet-e úgy értelmet találni a szenvedésben, hogy az ember nem hisz Istenben?

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
Próbáld ki most kedvezményesen!