Az áldozat szó negatív jelentéssel bír, ha azonban áldozatvállalásról beszélünk, azt azonnal nemes, tiszteletre méltó cselekedetként azonosítjuk. De miért vállalunk egyáltalán áldozatot? A leküzdhetetlen segítő szándék, a jó érzésünk vagy a másoktól érkező megbecsülés miatt? És hol húzódik a határ az önzetlenség és az önfeláldozás között?
Nelson Mandela szerint „semmilyen áldozat nem elég nagy a szabadságért vívott harc során”. Nem a levegőbe beszélt: apartheidellenes tevékenysége miatt huszonhét évet ült börtönben. De nemcsak a hazánkért vagy egy eszméért illendő hátrébb sorolnunk magunkat, hanem az emberi kapcsolatainkban is. Gary Chapman házassági tanácsadó, akinek többek között az öt szeretetnyelv elméletét köszönhetjük, úgy véli, „igazi szeretetre csak az képes, aki hajlandó áldozatot hozni”. Ez mind szép és jó, de a hétköznapokban gyakran a jelenség másik oldalával találkozunk. Azzal, hogy „rád áldoztam az egész ifjúságomat” vagy „hazajöttem a szabadságomról, csak hogy titeket kihúzzalak a csávából”, és persze ott van a jól ismert sóhajtás: „a család kedvéért feladtam a karrierem”.
Kinek kell ez egyáltalán?
Az áldozatvállalás azt jelenti, hogy – elvileg tudatosan – lemondok valamiről. Például kiköltözöm egy kistelepülésre, vegán leszek, vagy maratoni futó, és ezért hajlandó vagyok órákat ingázni, elfelejteni a szalonnás rántottát, vagy épp minden nap edzeni. Mások nem biztos, hogy megértik a motivációmat, de nekem van benne valami jó, és ezért megéri. Eltér ettől azonban az áldozatvállalásnak az a formája, amikor nem a saját érdekem kerül előtérbe.
– Az önfeláldozásban van egy viszonyítás, ott valami nekem fontosról mondok le másnak a kedvéért – magyarázza Nemes László filozófus. – Lehet ez az időm, a szórakozásom, a karrierem, a társas kapcsolataim, a pénzem, vagy épp az életem, ha a háborúkra gondolunk. Van egy etikai megközelítés, miszerint a jó élet elsősorban az én jó életemet jelenti. Ebbe beletartozik, hogy a rendelkezésemre álló forrásokból színházba, külföldre, étterembe járok, mert ettől érzem jól magam, ettől lesz gazdagabb a személyiségem. Mások szerint viszont ezt a pénzt inkább a rászorulók támogatására illene fordítanom. Kérdés, miért kellene másokat segítenem, mi ennek az értelme, és vajon elvárható-e ez bárkitől. Akadnak szélsőségesen önfeláldozó emberek, akik lemondanak a pénzükről, kockáztatják az egészségüket, háttérbe szorítják a családi életüket. Ide tartoznak például azok, akik kritikus területen vállalnak önkéntes munkát, az egész vagyonukat elajándékozzák, vagy ismeretlennek ajánlják fel valamelyik szervüket. Ők lehetnek a példaképeink, de nem követelhetjük meg, hogy bárki az elvárható szinten felül teljesítsen lemondás terén.
Az, hogy mi az elvárható szint, függ a személytől és a helyzettől, de aki nem akar remeteként élni egy barlangban, annak valamennyi áldozattal mindenképp számolnia kell.
