Tanulságos történet egy különleges kapcsolatról és a találékonyságról.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy erdő, és annak a nagy erdőnek a közepén volt egy takaros kis ház. Abban a házban lakott egy öregember, egyetlen kis malacával. Úgy szerette azt a kis malacot, mintha a saját gyermeke lett volna; úgy is beszélt hozzá, mintha értené. A kismalac értette is.
Az öregember és a malac együtt jártak ki az erdőbe. Az öreg gombát, epret, bogyókat szedett magának, és makkot gyűjtött a kismalacnak. A malac pedig, ha gombaillatot érzett, kitúrta a gombát, aztán megfogta a dohányzacskót, ami az öreg övéről csüngött, és annál fogva húzta a gazdáját. Az öreg tudta, hogyha rángatja a malac, akkor valamit mutatni akar.
Így éltek békességben nyáron is, ősszel is. Hanem amikor beköszöntött a tél, nem volt már se gomba, se eper. Makk volt, mert az öreg jó sokat összegyűjtött, és eltett a malacnak télire, de így is erősen szűkében voltak már az ennivalónak. A kismalac sajnálta nagyon a gazdáját, hogy éheznie kell. Egy nap kora reggel elhatározta, hogy kimegy az erdőbe, hátha talál valamit.
Ment, ment a kismalac, döcögött a hóban, ami a hasáig ért. Ahogy így gázolt előre, észrevette őt egy farkas. Nagyon megörült a farkas, hogy ilyen jó falatra akadt, mert bizony akkor már napok óta kopogott a szeme az éhségtől. Rá is vetette volna magát, de a malac még idejében meglátta, nagyot visított, és úgy befúrta magát egy nagy kupac hóba, hogy még a kunkori farka sem látszott ki. A farkas leült, hogy megvárja. Ki kell onnan bújni annak a malacnak valamikor! Ahogy így várakozott, figyelte a hókupacot, hát egyszer arra járt egy vadász, és puff, lelőtte a farkast. Hallotta ezt a malac a kupacban. Amikor biztos volt benne, hogy már nincs ott a farkas, előbújt, és egyenesen hazarohant.
Az történt ugyanis, hogy amíg a malac a hókupac alatt kuksolt, észrevette, hogy tele van a kupac avarral, az avar alatt pedig hatalmas gombák lapulnak. Szaladt haza, és a dohányzacskónál fogva rángatni kezdte a gazdáját kifelé az erdőbe.
– Mi lelte ezt a malacot? – csodálkozott az öregember. – Akkor szokott így rángatni, ha gombát talált! Fogott is rögtön egy vasvillát, ment ki az erdőbe a malaccal. Amikor a kupachoz értek, kifordított belőle néhány akkora gombát, mint egy-egy fél kalap! Meg is örült nagyon. Nemcsak ennivalójuk akadt így bőven, de már azt is tudta, a következő télre hogyan tud majd gombafészket készíteni.
Teltek-múltak a napok. Ennivaló volt már, de víz az bizony nem. Az öregember havat olvasztott, azt itta. Egy nap a kismalac elindult az erdőbe, hogy forrást találjon. Ahogy döcögött a mély hóban, meglátta őt egy medve. Juj, megijedt a kismalac, visított egyet, gyorsan elrejtőzött egy odvas fában. Ahogy a medve próbálta onnan kipiszkálni, egyszerre csak kutyaugatás hallatszott. Vadászok jöttek. A medve ijedtében nekiszaladt a fának, ami korhadt is volt, odvas is, hát kidőlt. A medve elmenekült, a vadászok utána. A kismalac kikecmergett az odúból, és akkor vette észre, hogy ott, ahol a fa eltört, telis-tele volt lépes mézzel!
A kismalac szaladt azonnal haza, és elkezdte rángatni az öregembert. Az meg ment utána, kíváncsian, hogy ugyan most mit találhatott a malac. Csodálkozott is nagyon, amikor meglátta a rengeteg lépes mézet! Alig bírta hazahordani. Olyan büszke volt a malacára, hogy saját ágyában altatta, saját táljából etette.
Így élt a kismalac és a gazdája egész télen. Annyi ennivalójuk volt, hogy meg sem tudták mind enni tavaszig.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő most csak 300 forintért!
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 300 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta.