A hibáinkból sokat tanulhatunk – nem csak a gyerek, de mi is. Leginkább, persze, abból, hogyan próbáljuk meg beismerni, helyrehozni tévedéseinket, illetve csillapítani vagy elengedni a konfliktusokat.

Gyerekekkel minden szituáció magában rejti a hibázás lehetőségét. Ez a gondolat még szorongatóbb, ha szülőként eközben folyamatosan attól is rettegünk, hogy viselkedésünk végzetes, nehezen korrigálható sérülést hagy majd a gyerek lelkében és minden nehézsége, viselkedési problémája a mi lelkünkön szárad. Pedig a mi hibáinkból is sokat tanulhatunk – nem csak a gyerek, de mi is. Leginkább, persze, abból, hogyan próbálunk meg beismerni hibákat, helyrehozni, csillapítani vagy elengedni konfliktusokat.

A szaranya-szorongás

Nehezen megy kimondani: bocs, gyerek, hülye voltam. Ez talán azzal lehet összefüggésben, hogy szeretnénk jó és példamutató szülők lenni, ám mivel az egy lakóközösségben élőkkel előfordul, hogy rossz passzban is találkoznak, elég valószínűtlen, hogy ne legyen olyan helyzet, amiben kétségbeesettnek, tehetetlennek, dühösnek látják egymást. Bármennyire szeretnénk is elkerülni, fog így látni bennünket a gyerekünk életünk során. Az is viszonylag nehezen kivédhető, hogy időnként munkahelyi vagy magánéleti feszültségek miatt ingerültebbek legyünk a gyerekkel. (Aki erre minden körülmények között képes, az szerintem indítson erről egy online-kurzust, jelentkeznék.)
Persze, minden esetben törekedni kell rá, hogy a gyereket ne terheljük le saját problémáinkkal és meg tudjuk tartani a felelős szülő – boldog gyerek egyensúlyi állapotot, ahol világosak a határok, ám azokon belül felszabadult, elfogadó, szerető és törődő közegben nevelkedhet a csemete.

Még így is előfordulhat, sajnos, hogy saját mércénk szerint és objektíve is vállalhatatlanul viselkedünk. De nem az a baj, hogy néha van ilyen. Hanem az, hogy ha hibáztunk, hülyén viselkedünk, de nem tudjuk feloldani ezt a helyzetet.

Ilyenkor lehet úrrá rajtunk a szaranya-szorongás, mert nem sikerült higgadtnak maradni, saját rossz mintákat és beidegződéseket meghaladni. Ha ebbe a csábító mélységbe zuhanunk ilyenkor, az elítélhető viselkedésünk vélhetőleg még jobban begyűrűzik. A hibáink ilyenformán szorongássá merevednek, és így nem érezhetjük kompetens szülőnek magunkat. Mindezt tetézheti, ha éppen elhalad mellettünk a tekintetével ölő járókelő, aki pont elkapta azt a pillanatot, amit életed végéig szégyellni fogsz, vagy pont meghallotta azt a mondatot, amit megfogadtál, hogy te aztán soha nem mondasz majd a saját gyerekednek. Ezért is fontos, hogy a saját konfliktusunkat mi vigyük végig a gyerekkel. A konfliktus vége pedig a kibékülés és a feloldás. Amikor kimondhatunk mindent, ami bánt minket és amit megbántunk, amikor lehetőséget és ötletet adhatunk a gyereknek is kimondani és jóvátenni, ha hibázott. Ezt a folyamatot akadályozhatja, hogyha a házastársunk, a nagyszülők, a bolti eladó vagy a kedves hölgy a piacon úgy érzi, állást kell foglalnia a kibomló vagy épp tetőző konfliktusunkban a gyerekkel. Ilyenkor finoman jelezhetjük, hogy később nyitottabbak lehetünk meglátásaikra, mint egy ilyen kiélezett helyzetben és, hogy urai vagyunk a helyzetnek.  

Adj időt!

Persze, vannak olyan helyzetek, amikor közbe kell és lehet avatkozni – részben ezért is nehéz erről beszélni. A magyar társadalomban a gyerekbántalmazás alapvetően elfogadott, és kevesen mernek szót emelni még akkor is, ha egy gyerek valós veszélyben van a szülei vagy a gondviselésével megbízott személy miatt. Ezért fontos, hogyha bántalmazás gyanúja merül fel, azt mindenképpen jelezni kell az illetékeseknek – védőnőnek, pedagógusnak, szakszolgálatnak vagy a rendőrségnek.

Ha viszont csak egy átlagosan túlterhelt édesanya vagy, előfordulhat, hogy tehetetlenségedben, kimerültségedben reagálsz rosszul egy szituációra.

Velem ez általában akkor szokott megtörténni, amikor egyedül vagyok a gyerekekkel, én is fáradt vagy éhes vagyok, ők szintén vagy ha ketten kétfélét akarnak és amit az egyik akar, az ellen a másik sírásig menően tiltakozik (például, hogy melyik úton menjünk haza). Egy-egy ilyen helyzettől egészséges távolságra helyezkedve az ember természetesen tisztábban látja a megoldást, mit amikor váratlanul belecsöppen. Ilyenkor előfordulhat kiabálás vagy passzív-agresszív odaszólogatás vagy a gyerek felelősségre vonása, hibáztatása egy olyan szituációért, amiben valójában mi nem tudtunk felelősségteljes felnőtt ember módjára viselkedni.
Fontos, hogy az ilyen helyzetekből – miután mindenki biztonságban van – minél előbb ki tudjunk szakadni. Igyunk meg egy nagy pohár vizet, fussunk egy kört a ház körül, menjünk el sétálni vagy telefonáljunk olyasvalakinek, aki szeret és megért minket, és akinek adunk a véleményére. Maradjunk csendben 3 percre. Hallgassuk meg fülhallgatóval a kedvenc dühös zenénket. Mindegy, hogyan, a lényeg, hogy tartsunk pár perc szünetet. Házastársunkkal még mindig ne konfrontálódjunk: jelezhetjük neki, hogy később örömmel megbeszéljük majd vele, mit gondol arról, hol szúrtuk el és ő mit csinált volna másképp, de ennek nem most van itt az ideje.
Ha mi bántottuk meg a gyereket és ő vágja be zokogva a szobája ajtaját, neki is hagyjunk időt arra, hogy lehiggadjon.

Tudassuk vele, hogy észleljük, értjük és átérezzük az érzéseit, megértjük, ha most ő is haragszik ránk és látni sem akar, de ha szüksége van egy nagy ölelésre, akkor bármikor megtalál a másik szobában.

És ha valóban megjelenik az ajtóban az ölelésért, dobjunk el mindent a kezünkből – a kistesót is passzoljuk le – és öleljük át egymást, ameddig kell. Kérjünk bocsánatot, ha úgy érezzük, hogy szükséges, és beszéljük át, ki hol szúrta el.

„Sajnálom, hogy kiabáltam és legközelebb ezt úgy fogjuk csinálni, hogy…”

Kikérhetjük a gyerek véleményét azzal kapcsolatban, hogy ő hogyan oldotta volna meg az adott helyzetet, és érdekes lehet az újrajátszás is, ha van erre idő: gyere, és játsszuk el újra onnan, hogy hazaérkezünk. Te mit csináltál volna másképp, én mit csináltam volna másképp? Feszültségoldó hatása lehet a játékos szerepcserének is, amikor a gyerek élheti meg, hogy ő irányít, mi pedig belehelyezkedhetünk az ő szerepébe: az önfeledt játékba, ami alatt anya normál hangereje pusztán háttérzajnak minősül a valóság ezer izgalmat rejtő főcímdalában. Én a legtöbb ilyen konfliktust azzal a mondattal szoktam lezárni, hogy a mérgességem mindig elmúlik, de a szeretetem soha és sokszor szimbolikusan elfújjuk a tenyerünkből a rossz érzéseket, mint a pitypangot. 
A feloldás mellett az is fontos, hogy elfogadjuk magunktól is, hogy lehetnek ilyen érzéseink, és

segítsük a gyereket abban, hogy megtanulja, haragot, dühöt érezni időnként teljesen helyénvaló, hiszen ez a személyiségfejlődés fontos, sokszor elnyomott állomása.

Ugyanis, ha dühösek vagyunk, akkor egyrészt tisztában vagyunk vele, hogy sérelem ért bennünket, képesek leszünk együtt érezni saját magunkkal és számunkra ártalmas szituációkba nem belekeverni magunkat, másrészt empatikusan viszonyulni másokhoz, ha ők vannak nehéz helyzetben. Ha pedig az érzéseit kimondhatja a szüleinek, akkor is, amikor rájuk mérges, és ezt a szülők be tudják fogadni, a gyerek is képessé válhat arra, hogy a szülő rossz napjait és elhibázott szituációit ne tekintse többnek, mint ami: egy rossz napnál és egy elhibázott szituációnál.
Ha pedig úgy érzed, hogy túl sok a terhelés, sokat veszekszel, nem tudod az indulataid kezelni, vagy szorongásod úrrá lesz rajtad, de nem megfizethető számodra egy egyéni terápia, bátran keresd fel az intézményetekben elérhető bölcsőde-, óvoda- vagy iskolapszichológust, vagy jelentkezz szülőkonzultációra a lakóhelyed szerinti pedagógiai szakszolgálatnál.

Októberben új sorozatot indítottunk, melyben kétheti-havi rendszerességgel rázós vagy családon belül sokszor tabunak számító témákat járunk körül abból a szempontból: hogyan és miért beszélgessünk a gyerekkel mégis ezekről? Mert beszélgetni kell, dacára annak, hogy kellemetlennek tartjuk, vagy annak, hogy mi magunk nem rendelkezünk mintával arról, hogyan is kellene ezt csinálni. A sorozat első részében azt jártuk körül, miért fontos a szex edukáció és hogyan beszélgethetünk a gyerekkel életkorának megfelelően a szexualitásról.

Ti szoktatok rázós témákról beszélgetni otthon? Van olyan kérdés, amit szívesen megbeszélnél a gyerekkel, de nem tudod, hogyan kezdj bele vagy amit ő kérdez, de nem találod rá a megfelelő választ? Írd meg nekünk a noklapjahuszerk@centralmediacsoport.hu emailcímre vagy gyere beszélgetni a Facebook-csoportunkba!

(Kiemelt kép: nőklapja.hu/Getty Images)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!