1968-ban az amerikai ügyészek tíz év börtönt kértek hét férfira, akik egy vietnámi háború elleni tüntetés szervező voltak. A chicagói 7-ek tárgyalása című új film az ő sokszor nevetséges és igazságtalan tárgyalásukról szól, de közben napjaink Amerikájáról is mesél.

„Az egész világ figyel!” – ezt skandálták a tüntetők a bíróság előtt a chicagói hetek tárgyalásán 1968-ban. A perben hét férfit vádoltak azzal, hogy zavargásokat szítottak 1968 áprilisában, amikor tüntetést szerveztek a vietnámi háború ellen. A békésnek induló tiltakozás végül a rendőrök és a tüntetők összecsapásához vezetett, tizenegyen meghaltak, rengetegen megsérültek és több mint kétezer embert letartóztattak. A hatóságok szerint mindezért a demonstráció szervezői voltak felelősek, ezért tíz év börtönt kértek rájuk. 
A Netflix új filmje, A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7) a hónapokon át tartó, igazságtalan és nevetséges epizódokban bővelkedő tárgyalást dolgozza fel úgy, hogy közben messze nem csak 1968 Amerikájáról beszél. A forgatókönyvíró-rendező Aaron Sorkin szándéka egyértelmű: a jelenlegi amerikai helyzet gyökereit, okait keresi a hatvanas évek történetében.

Aaron Sorkin sokáig csak egy nagyszerű forgatókönyvíró volt, aki olyan filmeket és sorozatokat írt, mint az Egy becsületbeli ügy, Az elnök emberei, a Social Network – A közösségi háló, a Pénzcsináló vagy a Steve Jobs. 2017-ben rendezett először, az Elit játszma egy izgalmas krimi volt egy élsportolóból a szerencsejátékosok és bűnözők világába keveredő nőről. A chicagói 7-ek tárgyalásával Sorkin visszatért oda, ahol a leginkább otthon érzi magát: a tárgyalótermek és a politika világába.

Beszívott hippik a vádlottak padján

Ennek megfelelően a filmje feszes, pontos, végig izgalmas, annak ellenére, hogy nem rövid, több mint kétórás. Nem feltételezi a nézőről, hogy tökéletesen tisztában van a hatvanas évek amerikai eseményeivel, így rögtön a film elején kapunk egy kis gyorstalpalót Martin Luther King és Robert F. Kennedy meggyilkolásától a vietnámi háború borzalmas lottójáig, amikor a kisorsolt születési dátumok alapján dőlt el, hogy kinek kell a háborúba mennie, és ki az, aki még tovább élheti az életét otthon.
Kell is a képbe helyezés, hiszen több évtizedes eseményekről van szó, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy ki volt Abbie Hoffman vagy Jerry Rubin.

Pedig éppen az ő karaktereik adják a film humorforrását: két általában beszívott hippi, akik elképesztően népszerűek az egyetemisták körében amiatt, hogy bátran szembe mennek mindenféle hatalommal.

Ugyanakkor nem veszik komolyan magukat, bármikor tudnak a saját bénaságukon nevetni. Rubin például azon, hogy képes volt 48 óra alatt belezúgni a ráállított FBI ügynöknőbe annyira, hogy még akkor sem tudott rá haragudni, amikor az ellene tanúskodott a bíróságon. A filmes újságok máris arról írnak, hogy a Hoffmant alakító Sacha Baron Cohen, akit a világ Boratként ismert meg, Oscar-jelölést kap a szerepért. Meg is érdemelné: alakításában a hippivezér Hoffman minden pojácasága, önimádata ellenére belopja magát a nézők szívébe.

Egy nem teljesen objektív bíró

A film nagy ereje amúgy is a színészi játékban és a párbeszédekben rejlik. A tárgyaláson ugyanis hét olyan férfi ült a vádlottak padján, akikben azonkívül, hogy elítélték a vietnámi háborút, nem sok közös volt. Teljesen más háttérrel, elvekkel, habitussal rendelkeztek, a tüntetés előtt kapcsolat is alig volt közöttük. Az erőszakmentességet hirdető fehér kertvárosi családapának, David Dellingernek (John Carroll Lynch) vajmi kevés köze volt a feketék jogaiért küzdő Fekete Párduc vezető Bobby Seale-hez (Yahya Abdul-Mateen II). A szélsőségesen különböző karakterek nagyszerű lehetőséget adnak a színészeknek, akik élnek is vele.

Az egyik legemlékezetesebb alakítás azonban nem a vádlottakhoz, hanem Julius Hoffman bírót játszó Frank Langella nevéhez fűződik. A bíró a tárgyalás alatt nem is titkolta ellenszenvét a vádlottak iránt, meg sem próbált elfogulatlannak tűnni.

Különösen a Fekete Párduc, Bobby Seale szúrta a szemét, akinek így legalapvetőbb, védelemhez fűződő jogai sem teljesültek. A bíró viselkedésére jellemző, hogy egy ponton az is felmerült az ügyvédekben, hogy pszichiáter szakértőnek kellene megfigyelnie őt a tárgyaláson, ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy elmeállapota ítélkezésre alkalmassá teszi. Végül persze ő hozott ítéletet.
„Minden ekkor kezdődött” – állítja Sorkin filmje, amely a jelenlegi amerikai politikai helyzetet, a kérlelhetetlen szembenállás okait kutatja. Végig okosan, szórakoztatóan, de az ég világon semmi újat nem hozva a tárgyalótermi dráma műfajába. Külön öröm, hogy csak a végén válik patetikussá, de mentségére, hogy a tárgyalás a valóságban is ennyire drámaian fejeződött be.      

(Kiemelt kép: IMDb)

Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!