• A párok gyakran teljesen másképp élik meg a betegséggel járó terheket, mint ahogyan azt kívülről gondolnánk.
• A gondozói szerep társadalmi elvárásai ma is erősen meghatározzák, ki hogyan reagál egy diagnózisra.
• A kutatási eredmények sokkal árnyaltabbak annál, mint amit a közösségi média tartalmak sugallnak.

A „betegségben és egészségben” kimondott fogadalom sokunk számára csak egy romantikus mondat a nagy napon. De mi történik akkor, amikor valóban próba elé kerül egy kapcsolat?  A közösségi fórumok, Reddit-vallomások és tapasztalatmegosztó csoportok tele vannak dühös, bűntudatos, néha teljesen összetört történetekkel arról, hogyan reagálnak a párok egy súlyos diagnózisra.

Persze  gyakran előkerül egy sokat idézett állítás is: hogy a nőket sokkal nagyobb eséllyel hagyják el, ha tartósan megbetegszenek. De vajon tényleg ilyen egyszerű volna?

Amikor borul az egyensúly

A mítosz gyökereit egy 2009-es amerikai tanulmány is megerősíti, amely 515 rákos vagy szklerózis multiplexben szenvedő embert vizsgált. Az eredmények szerint a túlélő nők 20,8%-a vált el vagy költözött külön, míg a férfiaknak csak 2,9%-a, bár a régebb óta házas párok ellenállóbbnak bizonyultak.

Azóta azonban több európai vizsgálat – köztük egy friss, 25 ezer párt elemző olasz kutatás – már jóval árnyaltabb képet mutat. A Firenzei Egyetem 2025-ös, 25 000, 50 és 64 év közötti európai pár bevonásával végzett tanulmánya kimutatta, hogy valóban nagyobb a szakítás kockázata, ha a nő válik gondozásra szorulóvá, de ez sokszor nem „szívtelenségből” fakad.

A valódi ok, sokkal inkább az, hogy a gondoskodást máig női feladatként kezeli a társadalom. És sajnos abból is, hogy a nők gyakran anyagilag is kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek. Sok rákos nőnek egyenesen bűntudata van amiatt, ha hagyja, hogy a családja gondoskodjon róla vagy ha (akár ideiglenesen) keresőképtelenné válik.

Mit bír ki egy kapcsolat?

A kutatók egyetértenek abban: a tények jóval összetettebbek annál, mint amit a TikTok-videók vagy podcastok sugallnak. Mert míg egyeseket valóban eltávolít egy egészségügyi válság, másokat soha nem látott szövetséggé kovácsol.

A Guardian olvasói például rengeteg olyan történetet osztottak meg, ahol a gondozói szerep nem „nemi ügy” volt, hanem emberi reakciók bonyolult hálója: önfeláldozás, elfojtott düh, hűség, bűntudat és nagyon sok csendes gyász.

Egy tartós betegséggel való megküzdés mindkét fél számára kimerítő, de nem lehetetlen (Fotó: Canva)

Wendy például arról mesél, hogy férje súlyos balesete után új emberként tért haza – egy olyan társként, akit szeretett, mégis elvesztett. „Mintha egy hasonmással élnék együtt” – fogalmaz. És bár sokszor gondolt a távozásra, mégsem tudta megtenni: a bűntudat, a felelősség, az emlékek mellette tartják.

Ben története hasonló: felesége stroke-ja után ő lett a család motorja és gondozója, egyszerre apa és ápoló. Legkevésbé férj minőségét élheti meg. Néha dühös, néha összetört, de marad – mert úgy érzi, nincs más lehetőség és nem lenne fair lelépni.

Mellráksebészként Liz O’Riordannak rengeteg lehetősége volt megfigyelni, hogyan birkóznak meg a párok a rossz hírekkel. De csak akkor értette meg teljesen, hogy milyen hatással van a betegség egy kapcsolatra, amikor 40 évesen nála is diagnosztizálták a betegséget. Miután a mellét eltávolították, ő maga kérte a férjét, váljanak el, és keressen egy új, „két mellű” feleséget. A férje ezt a kívánságát nem volt hajlandó teljesíteni. Liz megbékélt és máig boldog házasságban élnek.

Kimondatlan érzések, a hűség határai

A szakértők szerint sok kapcsolat azért reped meg, mert a felek hallgatnak. A szégyen, a félelem, a tehetetlenség nem talál utat a másik felé. Pedig a gyógyulás – akár a test, akár a kapcsolat gyógyulása – gyakran épp itt kezdődne: merjük kimondani, hogy mit bírunk, és mit nem.

Az is igaz: néha egy súlyos betegség nem a kapcsolat végét jelenti, hanem a megújulás kezdetét. Van, aki a diagnózis után jön rá, hogy eddig elfelejtette, háttérbe szorította önmagát. Van, aki felismeri, hogy ha a haláltól nem ijedt meg, akkor a magánytól sem kell félnie.

A nemek közötti „gondozási szakadék” tehát valós jelenség – de a történetek mögött hús-vér emberek vannak, nem statisztikák. És a kérdés végül nem az, hogy tényleg elhagyók-e a férfiak, hanem az, hogy ki tud beszélni, ki kap támogatást, és ki mer szembenézni azzal, ami egy kapcsolat mélyén történik, amikor az élet hirtelen nehézzé válik.

Ez is érdekelhet: Amikor a csend büntet – Így védd meg magad a párkapcsolati némaságtól!

Kiemelt kép: Canva