Folytatódik Gősi Lilla kolléganőnk Itáliai naplója, melyben egy éven keresztül mesél arról, milyen az önkéntesség Olaszországban. Írásait a magazinban havonta, a nőklapja.hu-n pedig hetente olvashatjátok - íme a második rész!

Törékeny alkata ellenére két másodpercet alatt sikerült a harminc kilós csomagomat az autó csomagtartójába lódítania. Rana, a segítőkész palesztin lány volt az első, aki a hat önkéntes közül megérkezett Olaszországba. Én a második. A mentorunkkal együtt a vasútállomáson várt. Ezután foglaltuk el az albérletet, a lakást, ami a következő egy évben az otthonunk lesz. Milyen volt az első benyomás? Láttuk benne a potenciált, de, hogy őszinte legyek, sok minden hiányzott. Bútorok, edények, tisztítóeszközök. Az első éjszakát még matracon töltöttem, reggel következett az ágy szerelés. Befutott a főbérlő, bekapcsoltuk a hűtőt, és Leonardónak, a szerelőnek köszönhetően hamarosan meleg vizünk is lett. Megjegyzem, a sütőt még mindig nem tudjuk használni, de ez legyen a legnagyobb baj: sorban, lassan, idejében, ahogy az olaszok mondják, piano, kerül a helyére minden.

Megérkeztek az önkéntes társaink, elkezdődtek a nyelvórák. Ismerkedünk az első munkahelyünkkel, a gazdasággal, ahol a napok a feladatok kiosztásával indulnak. Kis csoportokban, a megváltozott munkaképességű munkatársakkal együtt, egy-egy koordinátor felügyelete alatt tüsténkedünk. Betakarítunk, öntözünk, terméseket szortírozunk. Például az árnyékba húzódva tisztítjuk és válogatjuk a száraz fokhagymát, méret szerint. Jár a kezünk és jár a szánk, az olasz lányok kíváncsiak, nekünk pedig jól jön a nyelvgyakorlás. Chiacchiera, azaz csacsogás. Néha persze elvesztem a fonalat, mert gyorsan pörgetik a szavakat és sok az idegen kifejezés, de a lényeg félreérthetetlen. Ilyen egyértelmű pillanat, amikor az egyik munkatárs néhány óra közös munka után félénken rám néz: „Akkor mi most már barátok vagyunk?” Persze, mondom, mire magától értetődően megölel.

A képre kattintva galéria nyílik!

Galéria | 7 kép

Itáliai Napló 2. – Színeink

Itáliai Napló 2. – Színeink

Fotó megosztása:

Egy másik alkalommal gyerekfoglalkozáson veszek részt. Testhezálló feladat, felidézi a Bátor Táboros tapasztalataimat. Mivel a bio farm oktató szerepet is vállal, év közben iskolásoknak, nyaranta táborozó csoportoknak tartanak érzékenyítő programokat. A gyerekek segítenek összeszedni a tojást, megetetni a tyúkokat, a csacsit és a lovat. Aztán a természet színeivel festenek. Mi készítjük elő ezeket a festékeket: répát, céklát, salátát turmixolunk, kávéval, kakaóval, kurkumával színezzük a vizet. A tűző nap hamar megszárítja a kisült fűre terített, papírra zöldség nyomdával és ecsettel pacsmagolt képeket. Az egyiken piros, fehér, zöld sávok világítanak. Csak én tudom, ezúttal nem Olaszországot jelölik. Egy kisfiú festette, miután elárultam neki, hogy Magyarországról jövök.

Ranaval pacsirták vagyunk. Míg a többiek alszanak, mi reggelente rendszerint a konyhában találkozunk. A gázon ott a kotyogós, a hangja jelzi, a kávé kész.  Mellette ébredezünk, beszélgetünk. Érdekes egybeesés, hogy a kiutazásunk előtt nem sokkal mindketten esküvőn jártunk. Neki a nővére, nekem egy nagyon kedves barátnőm ment férjhez. Mutatja a palesztin szertartás képeit, a díszes ünnepi helyiséget, a viseletet, hallgatom a fülbemászó arab zenét, és összevetem, egy magyar lakodalom mennyivel csendesebb. Ami azonban hasonló, a két menyasszony gyönyörű ruhája és a szemük csillogása. Rana falak közül érkezett. Az ő világa sok szempontból távolabb áll Olaszországtól, mint az enyém. Neki több erőfeszítés, bátorság és tanulás a beilleszkedés, ennek ellenére, egy percig sem vonom kétségbe, hogy sikerül neki. Minden különbözőségünk ellenére az elejétől megtaláltuk a közös hangot. Nem lehet véletlen, hogy a neve, ami olaszul egyébként békát jelent, arabul sokkal mélyebb üzenetet hordoz. Maga magyarázta el. Azt jelenti, amikor az ember hegytetőn áll, körbefordul, és tekintetét az alatta elterülő tájra irányítja. Rana annyit tesz: nézni.

Gősi Lilla

Fotók: a szerző sajátjai