- A The New Stanford Prison Experiment október 21-én érkezett a Netflixre, hat epizóddal és harminc résztvevővel.
- Az eredeti, 1971-es stanfordi börtönkísérletet a tervezett két hét helyett hat nap után leállították.
- Az új műsor több biztonsági garanciát alkalmaz a kísérletben, de ettől még nem lett kevésbé kegyetlen a résztvevőknek.
A stanfordi börtönkísérletben azt vizsgálták, milyen hatással van az emberre, ha hatalmat kap. Most a Netflix tulajdonképpen reality show-t csinált az eredeti kísérlet újraalkotásával, ami nem csoda, hiszen az eredeti kérdés időszerűbb, mint valaha.
A stanfordi börtönkísérlet története még ötven év után is felkavaró, mert könnyű elképzelni, hogy mi magunk is részesei vagyunk. Vajon mit kezdenénk a ránk bízott hatalommal? És felismernénk-e, amikor a rend fenntartására hivatkozva már valaki megalázásában veszünk részt?
A Netflix sorozatában is ez a kíváncsiság vezérelte az alkotókat, de legalább ilyen fontos kérdés, hogy miért az a legizgalmasabb módszer még mindig az emberi természet megismerésére, ha kiszolgáltatottá tesznek önként vállakozókat.
Mi történt az eredeti stanfordi börtönkísérletben?
Philip Zimbardo és munkatársai 1971-ben huszonnégy férfi egyetemistát választottak ki egy börtönszimulációhoz. A résztvevőket véletlenszerűen osztották őr- és rab szerepbe; a helyszín a Stanford Egyetem pszichológiai épületének átalakított alagsora volt.
A rabokat alakító fiatalokat megalázó bánásmódnak, alvásmegszakításnak és önkényes büntetéseknek tették ki. A Stanford Egyetem magazinjának visszatekintése a résztvevők beszámolóin keresztül mutatja meg, milyen gyorsan vált a helyzet súlyossá. Olyannyira, hogy a tervezett kéthetes vizsgálatot végül hat nap után le is fújták.
Rab a stanfordi börtönkísérlettel Stan Loftus börtönőrrel, a kísérlet másik résztvevőjével (Forrás: Duke Downey/San Francisco Chronicle via Getty Images)
Azóta gyakran úgy idézik fel a történetet, mintha egyetlen egyszerű igazságot bizonyított volna:
adjunk bárkinek egyenruhát és hatalmat, és előbb-utóbb kegyetlenné válik.
Csakhogy az eredeti kísérlet ennél jóval vitatottabb, és tudományosan sokkal bizonytalanabb, mint ahogy a legtöbben ismerjük.
A kegyetlenkedéshez a kutatók is megteremtették a feltételeket
Thibault Le Texier 2019-ben, az American Psychologist folyóiratban megjelent tanulmánya levéltári anyagok és tizenöt résztvevővel készített interjú alapján bírálta a vizsgálatot. Kifogásolta többek között az adatgyűjtés hiányosságait, az őröknek adott instrukciókat és azt, ahogyan az eredményeket később bemutatták.
Ez azért lényeges, mert más következtetéshez jutunk, ha a résztvevők önállóan találnak ki megalázó szabályokat, mint akkor, ha azt érzékelik: a vizsgálat sikere érdekében keménynek kell mutatkozniuk.
Zimbardo vitatta a kritikák következtetéseit. Saját válaszában ugyanakkor leírta:
az őrök eligazításakor arról beszélt, hogyan lehet a rabokban félelmet, frusztrációt és tehetetlenséget kelteni, miközben a fizikai bántalmazást megtiltotta.
Azok az emberek tehát, akiknek kívülről kellett volna figyelniük a folyamatot – magyarul maga Zimbardo és a kutatás vezetői -, maguk is alakították a kiszolgáltatottság rendszerét. Zimbardo ráadásul a börtön vezetőjének szerepét is felvette. A résztvevők jólétét védő kutatói felelősség így összekeveredett az intézmény működtetésével.
A leállításban fontos szerepe volt Christina Maslach pszichológus tiltakozásának. Ő kívülállóként fejezte ki felháborodását, és ez segített kimondani, hogy ami történik, elfogadhatatlan.
Mit változtatott meg a Netflix-sorozat?
A The New Stanford Prison Experiment harminc önkéntest helyez börtönkörnyezetbe két hétre. Ezúttal különböző életkorú és hátterű emberek szerepelnek, köztük nők is.
Az alkotók saját ismertetőjükben hangsúlyozzák, hogy pszichológiai szűrést alkalmaztak, folyamatos szakmai támogatást biztosítottak, és minden résztvevő kapott egy biztonsági szót, amellyel kiléphetett. Ezek lényeges különbségek az eredeti börtönkísérlethez képest.
A lehetőség, hogy kiléphetnek, és a segítség sem teszi azonban fájdalommentessé az ott töltött időt. Például az egyik résztvevő, aki már korábban is ült börtönben, nagyon gyorsan kimondja a biztonsági szót, mert rettentően megviselte, hogy ismét börtönkörnyezetben találta magát.
Ez a műsor alapvető ellentmondása. A résztvevők tudják, hogy szerepet vállaltak, de az érzéseik ettől még nagyon is valóságosak. A néző pedig könnyen összekeverheti a vállalt helyzetet azzal, hogy bármi, ami benne történik, rendben van. Hiszen ez csak egy kísérlet.
Milyen hatása van, hogy vannak női börtönőrök?
Az új változat három női résztvevője őrszerepet kapott. Ez valóban eltérés az eredeti, kizárólag férfiakkal végzett vizsgálathoz képest, és lehetőséget ad arra, hogy a tekintélyt ne csak férfiszerepként lássuk.
Nagyon érdekes, hogy milyen elvárásokkal figyeljük őket. Egy női őrtől több türelmet várunk? Ugyanaz a határozottság nála már túlfeszített kegyetlenség? Elég-e bekerülni egy hatalmi rendszerbe ahhoz, hogy megváltoztassuk, vagy előbb-utóbb alkalmazkodunk a működéséhez?
Ezek nagyon fontos kérdések, ám egy börtönkísérletnek álcázott Netflix-reality nem elég mély ahhoz, hogy valóban levonhassunk tudományos tanulságokat és válaszokat találjunk ezekre.
A kamera jelenléte is része a helyzetnek
A sorozatban szakértői kommentárok segítik az értelmezést: Alison Wood Brooks viselkedéskutató, Trymaine Lee újságíró és Michael Cantrell nyugalmazott büntetés-végrehajtási szakember szempontjai egészítik ki egymást. Jelenlétük hasznos lehet, de nem változtatja laboratóriummá a műsort.
A szereplők tudják, hogy felvétel készül róluk. Elképzelésük lehet arról is, milyen emberként szeretnének megjelenni: következetes vezetőként, lázadóként, békítőként. A nézőhöz ráadásul a felvételek megszerkesztett változata jut el.
Így mi egy szórakoztató műsort kapunk valójában, az emberi természetről igaziból megszerkesztett valóságshow jut el hozzánk, valódi következtetések nem.
A legkényelmesebb tanulság lenne a legveszélyesebb
A stanfordi börtönkísérletből a lehető legrosszabb, ha azt a tanulságot vonjuk le, hogy megfelelő körülmények között úgyis mindannyian kegyetlenek leszünk. Ez a gondolat könnyen felmentéssé válhat.
Ha mindenért a helyzet felelős, kié a döntés, hogy tovább szigorítunk egy büntetésen, vagy végre közbeszólunk?
A hatalom valóban alakítja a lehetőségeinket. De számít az is, milyen viselkedést jutalmaz a közeg, ki ellenőrzi a döntéseket, és következmény nélkül lehet-e nemet mondani.
A Netflix sorozatának alapötlete ezért egyszerre izgalmas és problematikus. Közel hozza az engedelmesség és az ellenállás kérdéseit, miközben a kiszolgáltatottságból reality-t készít. A tudományosság látszatát viszont éppen ezért érdemes fenntartással fogadnunk.
Ki mondja ki, hogy eddig és ne tovább?
A legfontosabb kérdés végül az, ki vállalja a közbelépés kellemetlenségét. Ki szakítja félbe azt, amit mások már megszoktak? Ki meri azt mondani, hogy az érdekes megfigyelésnél fontosabb a másik ember méltósága?
Ehhez a kérdéshez nincs szükségünk börtönegyenruhára. Munkahelyen, iskolában, közösségekben is találkozunk olyan helyzetekkel, amikor valaki visszaél a hatalmával, a többiek pedig hallgatnak, és arra várnak, hogy majd más közbelép. Ilyenkor nemcsak az elkövető, hanem a kívülállók felelőssége is felmerül. Hogy csak az egyik legutóbbi ilyen esetet említsük, a Cornell Egyetemen is ugyanez volt a helyzet, amikor egy diáklány csoportos nemi erőszak áldozata lett, és senki sem lépett közbe.
Ha a sorozat után erre érzékenyebbek leszünk, már adott valamit. Ha csak arra várunk, mikor lesz végre elég kegyetlen egy őr, akkor a képernyő előtt ülve is van min elgondolkodnunk.
Kapcsolódó: mit csinál egy börtönlátogató? – Tarján Gabriella meséli el
Fotó: Getty Images, Netflix
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!