Van valami, amiről valószínűleg jóval többen tudnánk mesélni, mint ahányan bevalljuk. Amikor szeretjük a barátnőnket, örülünk, ha találkozunk vele, aztán megjelenik a gyereke, és néhány perc múlva azon kapjuk magunkat, hogy már megint irritál. A hangja. A viselkedése. Ahogy folyton közbevág. Vagy az égvilágon semmi konkrétum – egyszerűen csak idegesít.
Borzasztó még magunknak is bevallani. Egy felnőttről sokkal könnyebben kimondjuk (legalábbis magunkban, vagy a legbelsőbb köreinkben), hogy nem szimpatikus. Nem passzolunk, más a humorunk, a temperamentumunk, egyszerűen nem bírjuk egymást. Egy gyerekkel kapcsolatban ugyanez már kegyetlenségnek tűnik. Gyereket nem illik nem szeretni, pláne annak a gyerekét, akit mi magunk nagyon szeretünk.
Nem szerethetünk minden gyereket
Pedig miért lenne törvényszerű, hogy minden gyereket kedveljünk? Ők is különböző személyiségek, ahogy mi, felnőttek. Vannak harsányak, csendesek, sértődékenyek, akaratosak, simulékonyak, állandóan beszélők. Némelyikükkel az első pillanatban megtaláljuk a hangot, másokkal évek alatt sem.
Van, hogy pontosan tudjuk, mi idegesít. Hogy a gyerek sosem hagyja békén a szüleit, minden beszélgetésbe beleszól, folyton ő akar a középpontban lenni. Máskor nincs ilyen kézzelfogható magyarázat. Nagyon más, mint mi vagyunk, vagy mint a saját gyerekünk. Esetleg éppen ellenkezőleg: túlságosan hasonlít valamelyikünkre. Aztán van egy ennél jóval kényelmetlenebb lehetőség is: valójában nem is a gyerek irritál bennünket, hanem az, ahogyan a szülei bánnak vele.
Miért idegesít ennyire a barátnőnk gyereke?
Próbálunk beszélgetni a barátnőnkkel, a gyerek pedig folyamatosan közbevág. Anya, nézd! Anya, gyere! Anya, hol van? A barátnőnk minden alkalommal félbehagyja a mondatát, válaszol, odamegy, kiszolgál. Mi pedig ülünk, és arra gondolunk: Miért hagyja?!
Vagy átjönnek hozzánk, és a gyerek felteszi a cipős lábát a kanapéra, kipakolja a fiókokat. Mi pedig megint csak arra gondolunk: az én gyerekem ilyet biztos nem csinálna.
Ezen a ponton azonban érdemes kicsit magunkba nézni.
Könnyen lehet, hogy nem ugyanazt tartjuk elfogadható viselkedésnek, mint a barátunk. Mi rászólunk valamire, amire ő nem. Amit mi neveletlenségnek látunk, azt ő szabadságnak. Amit ő túlzott szigornak tartana, azt mi következetességnek nevezzük. Sajnos kiderülhet, hogy két ember, aki húsz éve remekül kijön egymással, egészen mást gondol a gyereknevelésről.
Csakhogy ezt veszélyesebb kimondani, mint azt, hogy nem szeretjük a másik új frizuráját. Ezért inkább hallgatunk. És közben egyre jobban irritál a gyerek, akinek közben van egy komoly mentsége: ő pontosan addig megy, ameddig a körülötte lévő felnőttek engedik.
Bezzeg az én gyerekem
A saját gyerekünket egészen más perspektívából látjuk. Tudjuk, hogy fáradt, izgul, éhes, rossz napja van. A másik gyereknél sokszor csak a viselkedést látjuk. A sajátunk érzékeny, a másik nyafogós. A sajátunk határozott, a másik akaratos. A sajátunk eleven, a másik neveletlen.
És az is előfordulhat, hogy éppen azért idegesít bennünket egy gyerek, mert olyasmit testesít meg, amit a sajátunkban szigorúan szabályozunk, vagy amit saját magunkban sem szeretünk. Nem rossz kérdés néha feltenni: tényleg ez a gyerek idegesít ennyire, vagy valami, amit előhív belőlem?
De cukik együtt! Kár, hogy az idegeimre mennek! (Forrás: Canva)
Nem kell minden gyereket szeretni
Mindez nem jelenti azt, hogy addig kell önvizsgálatot tartanunk, amíg végül minden gyereket megszeretünk. Nem fogunk. Ahogy minden felnőttet sem szeretünk. Talán éppen ezt kellene elfogadnunk. A gyerekek is emberek, különböző temperamentummal és személyiséggel. Lesznek közöttük olyanok, akikkel egyszerűen nem működik a kémia. Az érzéseink fölött ráadásul jóval kisebb hatalmunk van, mint szeretnénk. A viselkedésünk fölött viszont van. Attól, hogy irritál egy gyerek, nem kell éreztetnünk vele.
És persze jogunk van határokat húzni. A saját lakásunkban mondhatjuk, hogy nálunk nem ugrálunk a kanapén. Találkozhatunk néha gyerekek nélkül. Nem kell minden barátságnak családi barátsággá válnia. Bizonyos dolgokról pedig beszélhetünk is – csak nem mindegy, hogyan. A „nem bírom, hogy a gyereked állandóan közbevág” helyett például elmondhatjuk, hogy hiányzik, hogy néha végig tudjunk beszélni valamit kettesben.
Van, amit pedig egyszerűen el kell engedni. Néha az is érett felnőtt viselkedés, ha magunkban megállapítjuk, hogy ezt én egészen másképp csinálnám. Aztán nem mondunk semmit.
A gyerek változik – és vele együtt a mi érzéseink is
Ismerek olyan gyereket, aki kicsiként rettenetesen irritált. Nem tett semmi különösebben szörnyűt, egyszerűen megőrültem a nyavalygó hangjától. Ha tudtam, hogy ő is ott lesz egy programon, nem feltétlenül örültem neki. Aztán telt az idő. A gyerek nőtt, változott, és közben az én érzéseim is megváltoztak. Ma már kamasz, és egyenesen imádom. Szeretem a humorát, az eszét, kíváncsi vagyok arra, mit gondol a világról. Néha eszembe jut, mennyire idegesített kicsiként, és szinte hihetetlen, hogy ugyanarról az emberről van szó.
A legjobb, amit tehetünk, hogy megengedjük magunknak: igen, most éppen nem vagyunk oda a barátnőnk gyerekéért. Nem kell erőből megszeretnünk, és főleg nem kell úgy tennünk, mintha rajonganánk érte. Arra viszont érdemes vigyázni, hogy ezt ne tekintsük véglegesnek.
Mert a gyerek, akitől ma tíz perc után falra mászunk, néhány év múlva még simán lehet az, akivel egy családi vacsorán mi beszélgetünk a legtovább. És akkor még az is kiderülhet, hogy ennek a történetnek happy end lett a vége.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!