Te mit szoktál csinálni, ha külföldön vagy, és magyar szót hallasz? Gyorsan arrébb somfordálsz, nehogy kiderüljön, honfitársak vagytok? Tán mérgelődsz is magadban, amiért idejöttek még ezek is? Vagy hallgatózni kezdesz? Netán beszélgetést kezdeményezel, utazási tippeket kérsz vagy osztasz meg? Hogy hogyan reagálunk, úgy tűnik, sok tényezőn múlik. Mennyire távoli és egzotikus a hely, ahol összesodort minket a szél, milyenek a korábbi tapasztalaink a honfitársainkkal, milyen nemzetiségűek vagyunk, és azon is, mennyire szeretnénk belefeledkezni a nyaralásba.
Miért bújunk el a honfitársaink elől nyaralás közben?
Nem vagyok mizantróp, de… Egy horvát szigeten, Lošinj egyik városkájában sétálgatok. Részben azért jöttünk ide, bevállalva a kompozást és a plusz két-három órányi autózást, mert azt reméljük, itt kevesebb a turista. Nem is kell csalódnunk. Míg Rijekába és Krk szigetén nyaraló ismerőseim bosszantó tömegjelenetekről számolnak be, itt azért egész elviselhető a népsűrűség. Ahogy elindulok felfelé a kikötőből a templom felé vezető szűk utcán, hirtelen magyar szavak ütik meg a fülemet.
Nem is gondolkodom, reflexből cselekszem. Azonnal sietősebbre veszem a lépteim, miközben laposan a pasimra pillantok. Már ennyiből érti az üzenetet: meg ne szólaljon, amíg hallótávolságon belül vagyunk, ki ne derüljön, hogy mi is Magyarországról jöttünk.
Ez is érdekelhet: Te is legidegesítőbb turisták közé tartozol? Derítsd ki!
Magam is meglepődöm, miért ez az első reakcióm, ha külföldön magyar szót hallok. Rémlik, mintha a viselkedésemben benne lenne világlátott nagyapám tanácsa is, ami anyukámon keresztül szivárgott le hozzám. Ő mondta, hogy ha magyar szót hall az ember külföldön, néma csendben osonjon arrébb. Pedig nagypapám sem volt egy kifejezett embergyűlölő, a nagymamám pedig még annyira sem: ő aztán szóba keveredett bárkivel, és ebben még az sem akadályozta meg, ha nem beszéltek közös nyelvet. Mindenkire kíváncsi volt.
Akárcsak én. Akkor meg miért viselkedem ilyen barátságtalanul? – töprengek magamban. Meg persze beszélgetek is a témáról másokkal (de hát mondom, alapvetően mennyire szeretem az embereket), így kiderül: távolról sem én vagyok az egyetlen, aki a vakációja alatt kerüli a honfitársait.
Vicces történetek magyarokkal külföldön
A Máltán élő Évi például csak azért szokott megszólani magyarul, ha meghallja a honfitársait, hogy figyelmeztesse őket: hiába állnak a buszmegállóban, ha nem intenek, nem fog megállni a jármű. Mivel mindennapos az ezzel kapcsolatos magyar dohogás, inkább elébe megy a dolognak.
Bella bevallja: minden nyelven, amit beszél, hallgatózni szokott. „Majd amikor elhagyják a helyszínt, azon a nyelven rájuk köszönök, hogy azt higgyék, végig minden értettem. Akkor is, ha nem. Azok az arcok tartanak fiatalon, amit akkor vágnak ezek az emberek!”
Ami valakinek jópofa, másnak lehet, hogy nem az. Na de miér tkerüljük a magyarokat? (Forrás: Getty Images)
Van, aki a rossz tapasztalatai miatt hallgat inkább, mint Ria, aki szerint sokszor kritikán aluli, hogyan viselkednek a magyarok külföldön. Tamara is inkább lapít Horvátországban, csak ne kelljen elkezdenie lefordítgatni mindenki speciális igényét az étteremben. „A saját barátaink is katasztrofálisak ilyen téren, megmondtam nekik is: úgy rendelnek, ahogy akarnak, de én nem fordítok. Én ehhez nem adom az arcom.”
Ez is érdekelhet: Ezeken a helyeken is autentikus élményt kapunk, töredék áron
Ágival igen vicces dolog történt, amikor Orlandóban volt a Universal Studiosban. „Valami műsort néztünk épp, amikor jött egy srác, és nagy hangosan így szólt: »üljünk ide ezek mögé az idióta amerikaiak mögé«. Magyarul köszöntünk neki, utána lapított a műsor végéig.”
Szűcs Péter író, aki Peter’s Planet néven blogol, értékes barátságokra lelt a külföldön talált honfitársaknak köszönhetően. „Amikor külföldön vagyok és magyar szót hallok, az esetek többségében annyit szoktam mondani: »Jó napot kívánok!« Aztán figyelem a hatást. Ennek az egyszerű beköszönésnek hála fantasztikus történetek találtak már meg. Így ismertem meg például La Pazban egy félig bolíviai, félig magyar lányt, és az édesapját, a történetüket aztán meg is írtam.
De ugyanígy köszöntem magyar szót hallva Kirgizisztánban, Peruban vagy éppen Kolumbiában.
Szuper sztorik, találkozások, sőt, barátságok is születtek már így. Egyszer Costa Ricán jött oda hozzám egy magyar lány, mert meghallotta, hogy magyarul beszélek, és megkérdezte, hogy én írtam-e a Dharmát. Kiderült, hogy éppen a nászútján volt, és a regényemet hozta magával, amit az édesanyjától kapott az esküvőjére ajándékba.”
Amikor mi magunk válunk kínossá…
Klárinak az szokott problémát okozni külföldön, hogy ilyenkor egyáltalán nem szűri meg a mondandóját. „Hangosan kommentálok mindent és mindenkit. Olaszországban sétálva megjegyeztem a barátaimnak: nézzék már, milyen csúnya kutya… a gazdája, egy idős néni erre megszólalt magyarul, hogy nem is csúnya… Utána szóba elegyedtünk és jót beszélgettünk (francia bulldog volt amúgy, ami szerintem nagyon csúnya, de cuki, mint az E.T.)”
Olga szerint minden attól függ, mennyire van messze az ember hazulról és mennyire fél ott, ahol van.
Néha kifejezetten szórakoztató, ha az ember érti, mi történik körülötte, derül ki Enikő történetéből: „Törökországban a hotel egyik boltjának kirakatánál nézelődtem, amikor már messziről hallottam, hogy közeledik egy magyar család. Az anya nézelődött, beszélgetett a gyerekeivel, mikor az apa érkezett sebes léptekkel a hátuk mögül, odakiáltva a családnak: »Én sietek a szobába, mert mindjárt bekakálok!« Elfordultam, úgy nevettem, nem akartam zavarba hozni.”
Nemzeti szokás vagy emberi reflex?
Úgy tűnik, az sem mindegy, honnan származik az ember. A Reddit nemzetközi, közösségi felületén is felmerül a kérdés: ki hogy viszonyul hazája fiaihoz, ha külföldön futnak össze? Nem reprezentatív a felmérésem, de azért tartogat izgalmas dolgokat. Úgy tűnik például (és ezt a szigetországban élő ismerősöm is megerősíti): az ausztrálok mindig, minden körülmények között lelkesen üdvözlik egymást.
Egy angol illető azt állítja: semmiképp nem áll szóba honfitársaival, épp azért utazott el olyan messzire, hogy elkerülje őket. Több holland is egyetért abban, hogy az országhatáraikon túl nyugodtan kerüljék el egymást nagy ívben, jobb az úgy mindenkinek. Van, aki pedig azt írja: mindig elszomorodik, amikor a repülőtéren hazafelé meghallja az anyanyelvét, mert ez egyet jelent: végéhez közeledik a csodálatos nyaralása.
Miért akarunk külföldön inkább helyinek látszani?
Ahogy olvasgatom a kommenteket, eszembe jut egy olaszországi élményem, ami úgy tűnik, magyarázat lehet a külföldi levegőn kioldódó ellenséges viselkedésemre.
A frissen megszerzett középfokú olasz nyelvvizsgámmal izgatottan indultam neki a római vakációmnak: végre az osztálytermen kívül, élesben tesztelhetem a tudásomat. Beletelt pár napba, amíg összeszedtem a bátorságomat, és az egyik étteremben már olaszul folyékonyan beszélve kértem ki az ételt, és tettem fel a keresztkérdéseimet a pincérnek.
Ragyogtam a boldogságtól, hogy az imádott olasz nyelvet immár ilyen magabiztosan művelem. Ám amikor odafordultam az asztaltársaságomhoz, hogy megkérdezzem, kérnek-e még valamit, segíthetek-e a rendeléssel, a római pincér vidáman felkiáltott: „Ti is magyarok vagytok?!” Talán nem is értette a hirtelen elkámpicsorodott képemet. Cseppet sem osztoztam az örömében, hiszen én igazi olaszokkal szerettem volna olaszul társalogni.
Talán ezért kerüljük egymást külföldön
Végül ebben találtam meg a magyarázatot a nemzeti mizantrópiára. Szeretnénk kiszakadni a hétköznapokból, kalandokat akarunk, teljes kikapcsolódást. A vakáció alatt azt akarjuk érezni, hogy ami velünk történik, az különleges, egyszeri és megismételhetetlen, amit aztán majd mesélhetünk az ámuló szomszédoknak, irigykedő rokonoknak is.
Ám ha ott van más is, ráadásul a szomszédos kerületből akár… úgy a nyaralás is hétköznapivá válik, és a kaland is megfakul. Arról nem is beszélve, hogy még a végén ő hamarabb avatja be a lenyűgöző részletekbe a szomszédasszonyt. Akkor meg nekünk mi marad? Legfeljebb egy unott legyintéssel, egy fád „ezt már hallottuk” elutasítással szembesülhetünk.
A kiemelt képet mesterséges intelligencia segítségével generáltuk
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!