Amit az ember gyerekkorában megtapasztal, az aztán tízszer olyan sokat nyom a latban, mint bármi más élmény, ami később éri. Hiába látogattam el felnőttként távoli tájakra, hallgattam a müezzint Isztambulban, kirándultam a kanadai Sziklás-hegységben, ettem toszkán pacalt Firenzében, motoroztam Vietnámban, és olvasgattam napvilágnál este tízkor Oslóban, a legélénkebben mégis ifjúkorom vakációi maradtak meg bennem.
Az iskolai év vége a szabadság ígérete
Kezdve az utolsó iskolai hét bizsergető érzetével: ilyenkor már a tanárokon is érezni lehetett, hogy gondolatban letették a munkát. Mi is erőst kifelé kacsintgattunk az ablakon, a szikrázó napsütésben ugyanúgy benne volt a hamarosan ránk szabaduló szabadság ígérete, mint a virágos nyári ruháinkban, amik éles ellentétben álltak a padsorok szigorú rendjével. Aztán felharsant az utolsó kicsöngetés, és úgy hagytuk hátra a tantermet, mint akik soha nem fognak oda visszatérni.
Így is éreztük, az a két és fél hónap befoghatatlan időmennyiség volt gyermeki fejjel. A vakáció örökre szólt, és tengernyi kalandot ígért, lehetőleg valami vízparton.
Az idő egy részét az anyai nagymamámmal töltöttem Budapesten. Még hogy a fővárosban nem lehet vakációzni! Kishajóval átmentünk a Margitszigetre (akkoriban még járt ilyesmi), vagy kijártunk a Csillaghegyi strandra, aminek jéghideg vizébe a legnagyobb hőségben is felüdülésre lelt az ember. Miközben az árnyas fák alatt egyik könyvet faltam be a másik után, hallgattam a kabócazenekar cseppet sem visszafogott énekét.
Vagy a másik nagyszülőmnél parkoltak le minket, a szigorú nagymamánál, akinek az unokatestvéreimmel jobbnak láttuk nem a szeme elé kerülni, ha csak lehetett. Reggel, hogy meglegyen az üzemanyag, három falásra behabzsoltuk a frissen kisült huszárrostélyost (ez volt a nagyi specialitása: sertészsírban aranybarnára sütött pirítós, fokhagymával bedörgölve), aztán hírünk-hamvunk nem volt estebédig.
Kapcsolódó: Hogyan teljen a nyár és a szünidő? – Vekerdy Tamás tanácsai
Biciklivel ledöngettünk a Dunapartra, kacsaköveztünk, várat építettünk, a vízbe azonban csak derékig volt szabad bemennünk. Hiába voltunk vele tisztában, hogy a nagymama felbukkanásának a folyó menti strandon kisebb az esélye, mint annak, hogy az angol királynő lovaggá üssön minket, akkor sem mertünk ellenszegülni a parancsának.

Máskor fenyőtobozokkal felfegyverkezve rendeztünk háborút, esőben pedig csigaversenyt, gyíkot fogtunk, vagy pecáztunk egy igazságosan szétosztott gilisztával, hogy mindét pecabotra jusson. A komáromi Erdő utcából és környékéről csak akkor mozdultunk ki, amikor bekísértük a nagymamát a városba. Bezsúfolódtunk a Trabant hátsó ülésére mind a négyen gyerekek, hogy segítsünk neki feltölteni az otthoni zöldséges készleteket Katica néni kertjéből.
Itt aztán olyan egzotikumokkal ismerkedhettem meg, amik odahaza elképzelhetetlenek voltak: a konyha plafonjáról lecsüngő légypapír a ráragadt áldozatokkal, a szélesre tárt előszobaajtó keretében lógó kissé ragacsos, színes műanyag szalagfüggöny, a kertben hangosan kotkodácsoló tyúkok, és a fülledt melegház, ahová kínzásnak tűnt belépni. Az iskolára csak a keddi kötelező levélírás gyakorlata emlékeztetett, amihez az apai nagymamám ragaszkodott, rövid üzenetekben számoltunk be a szüleinknek jó sorunkról.
És persze ott volt a csodálatos Balaton! Sosem akartunk kijönni a vízből, ha mégis kiparancsoltak a szülők a lila szájunkra hivatkozva, dideregve üldögéltünk pár percet a vízparti köveken, vágyakozva nézve a bent önfeledten sikongató fürdő közönséget, majd kéreckedtünk is vissza a selymes tapintású habokba.
Soha véget nem érőnek tűnt az a tíz hét, délibábnak a tanévkezdés. Nem véletlenül lett jópár ifjúsági regényem ideje a nyári vakáció.
Kapcsolódó: Dragomán György: Az anyukák barackos gombóca
Ma már persze más idők járnak. Felnőttem, a nyár megérkezését csak a hőségből észlelem, a város betonsivataga felett rezgő levegőből. Ilyenkor is van munka bőven, a kánikulában kókadtan ülök a laptop felett. Nehéz összpontosítani, miközben egy szarkapár cserregve veszekszik az ablakom alatt, a szomszédban lakó gyerekek pedig már fél órája nyúzzák a kerti trambulint.
A barackos gombóc visszarepít a gyerekkorba
Visszavágyom a gyerekkoromba, újra hallani akarom a nyári vakációk vidám kakofóniáját. Varázslatra van szükségem, ami visszarepít pillanatok alatt ifjúságom szünidejébe. Erre a kunsztra pedig csak egyetlen dolog képes: anyai nagyanyám barackos gombóca. Ő ugyanis akkor is szeretett volna rólunk gondoskodni, ha távol voltunk tőle: apámmal küldetett le nekünk egy hatalmas tál gombócot a Balatonra.
A vájdlingot kockás abroszba csomagolta, így a nagyszülői szeretet kvintesszenciája, a barackos gombóc még melegen érkezett meg hozzánk, kétszáz kilométerrel a feladótól.
Mohón estünk neki, villával azonnal kettévágtuk az aranyszín morzsába forgatott gombócokat.
Annál nagyobb gyönyörűség nem létezett a világon, mint látni, amikor az egymásba olvadt fahéjas cukor kicsordul a piros orcájú barackok belsejéből, és az orrunkat megcsapta a burgonyás tészta, a szinte lekvárrá főtt gyümölcs, a prézli és a fahéj bódító aromája.
Minden egyes alkalommal, amikor elkészítem én is a barackos gombócot, az első falatok bekebelezése lőtt lehunyom a szemem, magamba szippantom az illatot, és máris ott vagyok a gyerekkori szabadság illúziójának kapujában.
Úgyhogy szerintem nem is azt kellene felírni a tanév utolsó hetében a táblára, hogy ó, ió, ció… vakáció.
Hanem ezt: óc, bóc… – Barackos gombóc!
Kiemelt kép: AI illusztráció