Bevallom, én magam is egy kő alatt éltem, ahogy mondani szokás, ugyanis néhány hónappal ezelőttig, fogalmam sem volt, ki az a Raye. Aztán tavaly egyszer belenéztem a Megasztárba, ahol egy technikás versenyző – a későbbi nyertes Lengyel Johanna – egy rendkívül nehéz dalt énekelt lehengerlően, én pedig rákerestem az eredeti előadóra: ez volt Raye és az azóta legendássá vált Where is my husband című dal, amely nemcsak engem varázsolt el, de túlzás nélkül az egész világot letarolta.
Raye kanyargós útja a sikerig
Az 1997-ben Rachel Agatha Keen néven született énekesnő tinédzser kora óta a zeneiparban tevékenykedik, és első látásra egy szép, lassan beérő karrierútnak tűnik az övé. Ám ennél sokkal döcögősebb és drámaibb történetről van szó. Raye tehetséges dalszerzőként, illetve producerként olyan hírességek albumain dolgozott, mint Beyoncé, John Legend és Rihanna.
Szólóénekesként be kellett érnie a folyamatos hitegetéssel és elutasítással. A Polydor Records lemezkiadó ugyan aláírt vele egy négy albumra szóló szerződést, ám teltek-múltak az évek, és még mindig nem voltak hajlandóak kiadni debütáló lemezét.
Igyekeztek őt begyömöszölni a popénekesnő unalmas skatulyájába, miközben ő elképesztő kreativitása, sokszínű zeneisége és kísérletező kedve miatt ennél sokkal többre volt hivatott – és ezt tudta is magáról. 2021-re már több tucat slágergyanús szerzeménye porosodott a mappákban, vagy éppen nagyobb sztároknak adták oda a dalait, ő pedig egyre elkeseredettebb lett. Végül nagy port kavarva szakított a kiadóval, de vitte magával a zenéit.
2023-ban végre valahára kiadta – önállóan – első, saját albumát, a My 21st Century Bluest.
Merész, monumentális és fülbemászó dalaiban játszi könnyedséggel váltogatja a stílusokat, egyformán otthon van a jazz, a soul, a dance, a hip-hop és a gospel világában is.
Az albumról az Escapism című sötét, zaklatott dala óriásit ment a TikTokon, és több tízmillió lejátszás után az első helyre került. 2024-ben rekordot döntve, hat kategóriában nyert a Brit Awardson (ez még senkinek sem sikerült korábban).
Történelmet írt azzal is, hogy ő volt az első nő, akinek odaítélték az év dalszerzője díjat, ezt eddig kizárólag férfiak kapták meg. (A női zeneszerzőket mióta világ a világ, soha nem kezelték a helyi értékükön.) Tavaly három Grammy-díjra jelölték, és kijött a már emlegetett Where is my husband című száma. Raye révbe ért.
Nyomokban glamúrt tartalmaz
Az elmúlt évtizedekre jellemző látványos színpadi show-elemek, parádés fellépőruhák és lenyűgöző koreográfiák sokszor felhúzzák az egyébként gyengécske, vagy legalábbis nem fajsúlyos éneklést. Éppen ezért üdítő látni, amikor egy nagy formátumú, valóban „aranytorkú” énekesnő fut be, aki külső csinnadratta nélkül is lehengerlő előadást nyújt.
Raye döbbenetesen tud játszani a hangjával: az operaszerű teltségtől a bravúros jazzfutamokon át a karcosabb soul, illetve blues dallamokig mindent tud, és minden jól áll neki.
Ilyen énektudás és műfaji sokféleség mellett nincs szüksége nagy káprázatra a színpadon. Januárban kezdődött ötvenegy koncertből álló körútja, amelynek egyik londoni állomására jutottam el, és itt magam is meggyőződhettem arról, hogyan képes játszani a közönséggel, visszafogott eszközeivel.
Bevallottan inspirálta a Dreamgirls című film, amely egy ’60-as évekbeli lánytrió karrierjét követi végig, és ez a fajta glamúr flitteres, pin up-stílusú estélyik, sellősziluettek és hosszú kesztyűk formájában jelenik meg nála. Ugyanakkor mindig mezítláb énekel, mivel saját bevallása szerint nem akarja, hogy éneklés közben az kösse le a gondolatait, hogy vajon mikor megy ki a bokája a magassarkú cipőben.
Zenéjének gazdag hangzásáért koncertjein többtagú fúvós- és vonósszekció felel, ez a fajta, nagyzenekari élőzene pedig szintén nem szokványos manapság. A fekete-fehérbe öltözött zenészek, csillogó aranyhangszereikkel egyfajta eleganciát és komolyságot kölcsönöznek a fellépéseknek, és visszarepítenek egy olyan korba, ahol még nem a technológia és a mesterséges hangok uraltak mindent.
A hatalmas londoni O2 arénában úgy éreztük magunkat, mintha több különböző koncerten vettünk volna részt.
Néhány kis asztallal és halványan derengő lámpákkal egy intim jazzklub hangulatát idézték meg, a következő pillanatban pedig a hatalmas RAYE felirat átalakult RAVE-vé, és egy szeletelős, elektronikus táncpartiban találtuk magunkat. Raye igazi kaméleonként váltogatja a zenei stílusokat, de érezhetően mindegyik a sajátja, ezért őszinte és autentikus az élmény.
A zene gyógyító ereje
Raye maga írja a dalait, amelyekben olyan fontos tabutémákat érint, mint a szexuális erőszak, a testképzavar, a függőség, valamint a zeneiparban tapasztalt nehézségek. A szívbemarkoló Ice cream man előadása közben stadionnyi ember hallgatja lélegzetvisszafojtva, amint arról énekel, hogy tinédzser korában egy producer szexuálisan zaklatta őt, sőt, hét, tizenegy, tizenhét és huszonegy éves korában is történtek vele szexuális visszaélések. Ezzel a dallal elnyerte a legjobb, társadalmi változást elősegítő dalnak járó Grammy-díjat.
Nem titkolja, hogy korábban a traumatikus élményeket igyekezett magában elfojtani,
ami belülről emésztette, majd kábítószer- és alkoholproblémákhoz, valamint testképzavarhoz vezetett. Ma már abban hisz, hogy az átélt traumák erejét azáltal lehet csökkenteni, ha nyíltan beszélünk róluk.
Az, hogy a múltbéli, megrázó élményeit dalszövegeiben dolgozta fel, jelentős lépés volt a gyógyulási folyamatában. A színpadon olyan érzelemmel és szenvedéllyel adja elő a dalait, hogy hallgatóként is mélyen átélhető az a fájdalom, keserűség vagy éppen életigenlés, amelyet zenéjével közvetít.
A londoni koncertjén én is láthattam, milyen ereje van a zenéjének és a szavainak. Ugyanis nemcsak énekelt, hanem beszélt is arról, hogy minden negyedik nő tapasztal élete során szexuális visszaélést.
Így fogalmazott: „Nincs rendben, hogy valaki belépjen az életedbe, és eldöntse, hogy innentől te egy depressziós ember leszel. Ami megtörtént, azon nem tudok változtatni, de azt ki tudom jelenteni, hogy az illetőre többé egy másodpercet sem szánok az életemből”.
Raye a londoni O2 arénában 2026. február 26-án (Fotó: Jim Dyson/Getty Images)
Jó testvér
Raye esetében nem azért fontos beszélni a családjáról, hogy egy kis életrajzzal is megtámogassam a bemutatását, hanem mert valóban szerves része a művészetének és a személyiségének. A zene és a vallás olyan természetesen volt jelen dél-londoni otthonukban, mint az oxigén.
Brit édesapja a helyi gyülekezetben vezette az istentiszteleteket, és ő tanította meg kislányként zongorázni, svájci-ghánai származású édesanyja pedig a kórusban énekelt. Ghánai nagymamája a legjobb barátja, mindennap beszélnek telefonon.
Raye a mama előtt tisztelgett, amikor a Where is my Husband című számba beletette nagyija beszédhangját egy ikonikus sor erejéig, és akkor is, amikor a 2024-es Brit Awards díjátadón felhívta őt a színpadra, hogy együtt vegyék át a történelmi mennyiségű zenei díjat. Raye-nek három húga van, ketten szintén énekesnők Amma, illetve Absolutely művésznéven. Nem egymás riválisai, sőt.
Raye mindent megtesz, hogy egyengesse húgai karrierjét.
Idei koncertkörútján Amma és Absolutely lépnek fel előzenekarként, mindketten teljesen különböző, saját zenei stílust képviselve. Nem tudom, ez minden alkalommal így van-e, de az én londoni koncertemen még visszahívta őket a színpadra, hogy hármasban adják elő a Joy című dalt, amely igazi örömzenélés volt.
És hogy mik Raye tervei a jövőre nézve? Egy interjúban azt mondta, reméli, hogy pár éven belül megtalálja végre a férjét (hiszen erről szól a legnagyobb slágere), és gyerekeik lesznek. Addig is, március 27-én megjelenik a második albuma, amely a This music may contain hope (Ez a zene reményt tartalmazhat) címet viseli. Azt hiszem, ennél többet nem is kívánhatunk.
Kapcsolódó: A nők ereje – Hogyan hallatják a hangjukat a 21. században?
Nyitókép: Raye a párizsi Accor Arénában 2026. február 15-én (Fotó: Kristy Sparow/Getty Images)
