Már az Instagram, a paparazzók vagy az influenszerek megjelenése előtt is minden korszak kitermelte a saját hőseit, hősnőit, akik mindenkit elbűvöltek pusztán a jelenlétükkel. A belle époque éra egyik legfényesebb csillaga kétségkívül Cléo de Mérode volt. A balerina, akit kortársai a világ legszebb nőjeként emlegettek.

A 20. század elején ő volt a legtöbbet fényképezett nő Európában, arcképe képeslapokon, plakátokon, újságokban keringett, és olyan művészek örökítették meg, mint Nadar, Toulouse-Lautrec vagy Edgar Degas. A hírnév mögött azonban egy sokszor félreértett, ám rendkívül tudatos és modern nő képe rajzolódik ki.

Egy törvénytelen gyermek a párizsi elitben

Cléo de Mérode – teljes nevén Cléopâtre-Diane de Mérode – 1875-ben született Párizsban. Törvénytelen gyermekként jött világra: édesanyja egy belga bárónő volt, aki az osztrák arisztokráciából származott, apja pedig egy tehetős osztrák polgár, aki még Cléo születése előtt eltűnt az életükből. Bár az anya családja anyagilag támogatta őket, a származás körüli hallgatás már korán rányomta bélyegét Cléo életére.

A társadalmi háttér azonban így is elegendő volt ahhoz, hogy a kislány bejárást nyerjen a párizsi szalonok világába. Hétévesen felvették a Párizsi Operaház balettiskolájába, ahol hamar feltűnt különleges megjelenésével.

Kapcsolódó: „A szépség öt percig tart, ha nincs mögötte más”: a félreismert Monica Bellucci

Bár képzett balett-táncos volt, Cléo de Mérode igazi ismertségét nem elsősorban művészi teljesítményének, hanem rendkívüli szépségének köszönhette. Porcelánfehér bőre, sötétbarna haja, karcsú, hosszú alakja és finom arcvonásai az ártatlanság és a nőiesség különös keverékét sugallták –

pontosan azt az eszményt, amelyre a belle époque közönsége vágyott.

Ő maga is tisztában volt ezzel. Önéletrajzában, Le Ballet de ma vie című könyvében így fogalmazott: „Volt bennem valami, ami élesen megkülönböztetett a többiektől: nem hasonlítottam senki másra. A frizurám is ezt erősítette. Míg a többi táncosnő feltűzött hajjal lépett színpadra, szabadon hagyott tarkóval és halántékkal, én laposan lesimított tincseket viseltem a fülemnél.”

Ha már hajviselet, Cléo de Mérode 1897-ben hozott radikális döntésével divattörténelmet írt: elhagyta a frufruját, haját laposan a fejére simította, fonott tincseit pedig alacsony kontyba fogta a tarkóján. Az olasz reneszánsz festmények ihlette frizura világdivattá vált. Nők ezrei utánozták, újságok elemezték, fodrászok próbálták rekonstruálni. Ez volt az egyik első eset, amikor egy nő tudatosan építette saját vizuális márkáját.

Hiába volt a századelő legnagyobb sztárja, Cléo de Mérode küzdött a hírneve ellen (Fotó: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images)

Cléo de Mérode a kamerával is ösztönösen bánt

Ebben döntő szerepet játszott a fényképezés rohamos fejlődése. Cléo ösztönösen értette, hogyan kell bánni a kamerával. Portréit ezerszámra sokszorosították képeslapokon, amelyek bejárták Európát és Amerikát. Ha lett volna akkortájt közösségi média, Cléo de Mérode valószínűleg milliós követőtáborral rendelkezett volna.

1896-ban a L’Illustration olvasói Cléo de Mérode-t választották meg a „szépség királynőjének” – 131 hírességet utasított maga mögé, köztük Sarah Bernhardtot is. A kor legnagyobb divattervezői öltöztették, festők és szobrászok versengtek érte. Marcel Prousttal is kapcsolatba került, Reynaldo Hahn zeneszerző révén, és egyes irodalomtörténészek szerint Émile Zola Nana című regényének alakját is részben ő ihlette.

Csodálói között ott volt II. Miklós orosz cár is, de a leghírhedtebb történet II. Lipót belga királyhoz kötődik. 1895-ben Lipót megnézte egyik előadását az Operában, majd állást ajánlott neki Brüsszelben, később pedig – a pletykák szerint – még házassági ajánlatot is tett. Cléo visszautasította, ám a kapcsolat híre futótűzként terjedt el. A sajtó és a karikaturisták élvezettel építették fel a botrányt, gyakran ábrázolva a táncosnőt úgy, mint akinek a király politikájába is beleszólása van.

A botrányos meztelen szobor

1896-ban újabb botrány robbant ki, amikor Alexandre Falguière szobrász a párizsi Szalonban bemutatott egy női aktot, amelyről mindenki azt állította: Cléo de Mérode-ról mintázta. A pletykák szerint a táncosnő meztelenül pózolt, sőt, testéről közvetlen lenyomatot vettek. Cléo tiltakozott, és hangsúlyozta: csupán a fejéhez ült modellt, testét fátyol fedte.

A szobrász hallgatott, a botrány pedig tovább növelte Cléo hírnevét, akire időközben ráragadt a végzet asszonya bélyeg is.

Egész életében küzdött azzal, hogy a közvélemény kurtizánként, félvilági nőként tekintett rá. Amikor Simone de Beauvoir A második nem című művében 1949-ben kokottként említette, a hetvenöt éves Cléo pert indított ellene. A bíróság végül jelképes összegre ítélte Beauvoirt, de az ügy szimbolikus jelentőségű volt: Cléo nem volt hajlandó elfogadni, hogy a hírnév automatikusan erkölcsi ítélettel járjon.

Megfizette a hírnév árát

Cléo de Mérode 1966-ban halt meg, 91 évesen, párizsi lakásában. Még halála után sem szabadult meg teljesen a félreértésektől: 2015-ben a Musée d’Orsay egy prostitúciót tematizáló kiállításon ismét bemutatta a Falguière-aktot. Az egykori balerina talán nem is lepődött volna meg, hiszen önéletrajzában keserű pontossággal leírta: „A hírnév árát jól ismerem. Mint minden ismert művész, én is megfizettem érte: legendák aurájával vettek körül – többnyire kellemetlenekkel és mindig nevetségesekkel.”

A végzet asszonya azonban túlélte ezeket a legendákat. Nem csupán szépségikon volt, hanem az első modern celebritás, aki ösztönösen értette a nyilvánosság működését, és aki megmutatta, milyen magas ára van annak, ha egy nő megelőzi a korát.

Kapcsolódó: Azért ment egyetemre, hogy cáfolja az evolúciót – Ma sorozatot vezet róla Ella Al-Shamahi

Kiemelt kép: Fine Art Images/Heritage Images via Getty Images