Mondjanak bármit is a kritikus hangok, szerény véleményem szerint a Stranger Things fináléja méltó módon tett pontot egy közel 10 évig tartó történet végére. Egy ekkora volumenű, nagy popkulturális hatással bíró sorozat esetében kár volna azt várni, hogy minden nézői elvárás maradéktalanul teljesüljön.

Voltak hibák, persze – az ezekből született internetes mémeken jókat nevettem –, ám úgy gondolom, összességében a gyengeségekkel együtt is egy szép, élvezetes, érzelmileg kielégítő lezárást kaptunk. Bennem legalábbis nem maradt tüske.

Azonban némi ürességérzet mégis felütötte a fejét az év első két napján, ami nem kifejezetten volt újdonság. Sőt, valójában számítottam is rá – hasonlót éreztem a Harry Potter-könyvek, majd később a filmek vége után is. Lezárult egy korszak, ami nem hagyott hidegen, aminek minden percét élveztem, és amihez érzelmileg is kötődtem. (És még az ünnepi, pihenésekkel teli időszaknak is vége, ha mindez nem volna elég.) 

A személyes beszélgetések és internetes fórumok olvasása során hamar világossá vált, hogy ezzel az érzéssel korántsem voltam egyedül. A jelenség kapcsán sokan említették példaként a Harry Potter-könyveket, filmeket, és szintén sokan számoltak be arról, hogy a Trónok Harca után is hasonló cipőben jártak. A jelenségnek a közbeszédben és a popkultúrával foglalkozó irodalomban külön – nem hivatalos – neve is van: post-series depression (PSD), vagyis sorozat utáni depresszió.

Fontos hangsúlyozni, hogy a post-series depression túlzó, nem klinikai elnevezés. A PSD nem valódi depresszió, sokkal inkább egy természetes, pár napig tartó érzelmi reakció, ami egyfajta nosztalgikus, keserédes vágyakozáshoz hasonlítható – és ami ékes bizonyítéka annak, hogy a történet működött, hatott ránk, és valódi nyomot hagyott bennünk.

Mit mond a kortárs pszichológiai jelenségről a tudomány?

Egy 2020-ban publikált tanulmány során a kutatók olyan nézőkkel készítettek interjúkat, akik szomorúságról számoltak be kedvenc történeteik lezárása után. Bár a post-series depression elnevezés elsősorban televíziós sorozatokhoz kötődik, nem meglepő módon kiderült, hogy a jelenség valójában túlmutat a filmeken.

Az elmúlt években vizsgálták például a BTS K-pop-zenekar váratlan szünetének hatását is, amely sok fiatal rajongót megrázott. A PSD pedig regények esetében is megfigyelhető volt: azok a millenniumi generációhoz tartozók, akik gyerekként olvasták a Harry Potter-regényeket, majd később a filmeket is végignézték, hasonló ürességről számoltak be a történet végén.

Kapcsolódó: Egy új  generáció ragad varázspálcát – Már forog a Harry Potter-sorozat

A felmérés szerint manapság a fiatalabb korosztály különösen érintett, amit részben a streaming-szolgáltatók térnyerése magyaráz, melyek rendszeresen új, a szeretett sorozathoz hasonló tartalmak fogyasztására ösztönöznek. Külön érdekesség, hogy a PSD nem elsősorban a maratoni sorozatnézés, sokkal inkább a hosszú távú elköteleződés eredménye: ha egy történetet éveken át kíváncsian, élvezettel követünk, a kötődés érzése is erősebb lesz.

A Stranger Things előzménytörténetét élőben láthatja a közönség a londoni Phoenix Színház színpadán (fotó: Getty Images)

Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy nem minden esetben a történet vége okozza a rossz hangulatot. A szakértők szerint előfordulhat, hogy a negatív érzések tartósabbak, és az ürességérzet vagy szomorúság valójában már korábban is jelen volt – a sorozat vagy könyv csupán ideiglenesen elfedte azt, hasonlóan ahhoz, ahogyan egyesek alkohollal próbálják enyhíteni a szorongásukat.

Ha egy szeretett történet vége után némi szomorúságot érzünk, nincs ok az aggodalomra. Természetes reakció, ha kötődünk egy jó történethez, illetve a benne szereplő karakterekhez. A legtöbb esetben az üresség érzése rövid időn belül elmúlik. Hosszabb távon azonban lényeges, hogy egyetlen látott vagy olvasott történet se váljon a jóllétünk kizárólagos forrásává – intő jel lehet, ha valaki életében nem maradnak más érdeklődési területek vagy kapaszkodók.

Kapcsolódó: Elegáns krimi, dráma és vérbő romantika – Mit nézünk januárban?

Ha tehát a PSD-érzés hetekig elhúzódik, érdemes komolyabban odafigyelni és átgondolni, valójában mi állhat a tartósan kellemetlen érzések mögött. Kutatási adatok alapján a szorongással, magányossággal és depresszióval küzdők hajlamosabbak az átlagnál is erősebben kötődni egy történethez, így pedig nehezebben is engedik el azt. Ilyen esetekben szakember segítsége is indokolt lehet.

A folytatás reménye

A PSD egyik sajátossága, hogy a rajongók gyakran számolnak a visszatérés lehetőségével: spin-offokkal, rebootokkal, folytatásokkal – a szórakoztatóipar pedig tudatosan él is ezzel a lehetőséggel (ami ritka esetben sikerül jól, de ebbe most inkább ne is menjünk bele). Ez a dinamika egyáltalán nem új keletű.

Arthur Conan Doyle 1893-ban például megpróbálta végleg lezárni Sherlock Holmes történetét, ám az olvasói felháborodás hatására évekkel később feltámasztotta a karaktert – a BBC cikke szerint ez volt az első dokumentált, rajongói nyomásra történő „visszatérés” az irodalomban.  

Summa summarum, minden történetnek vége szakad egyszer. Az élmény viszont sokáig, sőt, akár egy életen át velünk maradhat – jómagam lassan a negyedik x-hez közeledve is lelkesedek mindenért, ami Harry Potterrel kapcsolatos –, és talán épp ez az egyik legbiztosabb jele annak, hogy valami igazán jól működött.

Ez is érdekelhet: Fikció és valóság határán – Titkos kísérletek ihlették a Stranger Things alkotóit

Kiemelt kép: Getty Images