A koreai popkultúra az elmúlt években meghódította a világot, a magyar közönség pedig különösen gyorsan és lelkesen fogadta be nemcsak a K-popot, de a filmeket, a sorozatokat és a koreai gasztronómiát is. A jelenség mögött több rejlik egyszerű rajongásnál: a két nemzet között meglepően sok a kulturális és történelmi párhuzam.

Nemcsak a családnév-keresztnév sorrend egyezése vagy a hasonló, megszállásokat túlélő, makacsul kitartó mentalitás, de még a konyhájukkal is vannak közös pontok. Talán épp ezért teltházasak itthon a koreai programok, legyen szó koncertről, workshopról vagy filmfesztiválról. Ha pedig filmfesztivál – idén ősszel talán minden eddiginél erősebb programmal tért vissza Budapestre a koreai filmhét, amelynek egyik kiemelkedő darabja Kangyu Garam első nagyjátékfilmje, az Édes otthon volt.

A rendező a koreai dokumentumfilm meghatározó alakja, pedig eredetileg nem is filmesnek készült, 31 évesen hagyta ott a munkáját, hogy erős nők történeteit mesélje el. (És már első alkotásával rangos díjat nyert.) Munkái az elhallgatásról, az aktivizmusról és a női közösségek erejéről szólnak. Olyan témákról, amelyek meglepően sok ponton rezonálnak a magyar valósággal is. 

Egy érzékeny film a megrendítő valóságról

Az Édes otthon csendes, finom, felkavaró film, amely egy harmincas éveiben járó leszbikus pár történetén keresztül mutatja meg, hogyan lesz a queer emberek (azon emberek gyűjtőfogalma, akik nem a hagyományos férfi-női párkapcsolatban élnek, vagy másként éreznek és szeretnek, mint amit a társadalom megszokottnak tart) élete mindennapos, láthatatlan küzdelem egy hagyományos, heteronormatív társadalomban. De mindeközben a női lét nehézségeiről és egy nemzet működéséről is érzékletes képet ad. 

A film középpontjában egy harmincas éveiben járó pár áll, akiknek élete felborul, amikor főhősünk különös, egyre erősödő bűzt érez a lakásukban. A nyomok az alattuk élő idős nőhöz vezetnek – egy „másságát” titkoló asszonyhoz, aki magányosan halt meg. A szag a társadalmi kirekesztés metaforájává válik, mindazt jelképezi, amit a környezet igyekszik eltakarni, elhallgatni.

A két nő közben nemcsak saját félelmeivel és a környezetük homofóbiájával szembesül, de az előttük járó generáció sorsával is, amely még több előítélet között volt kénytelen élni. A film mélyen megérintett, sokáig velem maradt, végül interjút kértem a rendezőtől.

Elismert dokumentumfilmesként miért döntött úgy, hogy a fikció nyelvére vált, és nagyjátékfilmet készít?

Már korábban is nagyon vonzott a játékfilm világa, és bár tíz évig dokumentumfilmeket készítettem, ezekben kevésbé tudtam megmutatni a saját kreatív gondolataimat. Nagyon megszerettem ezt a műfajt, mégis úgy éreztem, eljött az idő, hogy új kihívást keressek. A nagyjátékfilm sok filmes számára egyfajta álom, számomra is fontos lépés volt kipróbálni, hogyan tudom ezen a nyelven kifejezni a szereplők érzéseit és belső világát. Alázattal és kíváncsisággal vágtam bele ebbe az új műfajba.

Kapcsolódó: Ahol ballagási ajándék a plasztikai műtét – Dél-Korea szépségtrendjei

Mi volt a legnagyobb félelme az ismeretlen terepen?

Dokumentumfilmesként hozzászoktam a kis létszámú, intim stábhoz. Korábban készítettem már rövidfilmet, de azért tartottam tőle, hogyan fogok színészekkel dolgozni egy nagyobb munkában. Illetve amiatt is, hogyan találok egyáltalán stábot. Nem filmes egyetemre jártam, a dokumentumfilmezést is főként terepen, részben pedig a MediACT nevű civil oktatási központban tanultam meg. viszont emiatt nem volt nagy kapcsolati hálóm.

Jelenet az Édes otthon című filmből

Sok nehézség ért az elején, de szerencsére a környezetem, valamint a dokumentumfilmjeimet forgalmazó cég is támogatott a produkcióban.

Gyakran róják a filmszakma szemére, hogy a női rendezők számára nehezebb az érvényesülés. Milyen helyzetben vannak a női alkotók Dél-Koreában?

Az egyetemen volt egy idősebb hallgató, aki elvégezte a Koreai Filmakadémiát is, és ő így foglalta egyszer össze: „nőként az első filmet még valahogy megcsinálja az ember, de a másodikat már nagyon-nagyon nehéz összehozni”. Éppen ezért workshopot szervezett kifejezetten női rendezőknek, hogy segítsen nekik eljutni a második filmig. Engem is meghívott – rengeteget tanultam ebben a közösségben, új alkotókat ismertem meg. Nagyon fontos volt számomra ez a segítő, női közeg.

Dokumentumfilmesként a hitelesség a legfontosabb. Játékfilmes debütálásában a valóságból vett elemek mennyire határozták meg a forgatókönyvet?

A történet alapját egy ismerősöm valós élménye adta: új lakásba költözött, ahol különös szag terjengett, és később kiderült, hogy az alattuk élő lakó elhunyt. Nagy hatással volt rám, hogy a környezete szinte tudomást sem vett erről. Ez a valós eset lett a forgatókönyv kiindulópontja, míg a többi elem – például hogy a főszereplők egy leszbikus pár, a köztük lévő anyagi különbségek, vagy hogy az alsó szomszéd egy idősebb queer asszony – már teljesen fikció.

Kapcsolódó: „Sok közös van bennünk, koreaiakban és magyarokban”

A dokumentumfilmes hátterem miatt különös gondot fordítottam a hitelességre: a főszereplő munkájával és szakmai környezetével kapcsolatban sok interjút készítettem gyógyszeripari cégeknél dolgozó emberekkel, hogy a film valósághű részletei pontosak legyenek.

A mai dél-koreai fiatalok nagy nyomás alatt élnek. Ők az első generáció, ami rosszabb helyzetbe került, mint a szüleik. A lakásvásárlás szinte lehetetlen önerőből, még évtizedes munkával is, ezért sokan a családtól kérnek segítséget – ahogy a film két főszereplője is eltérő lehetőségekkel küzd. A főszereplők egyébként azért lettek egy egynemű pár, mert szerettem volna megmutatni, hogy ugyanúgy élnek, mint bárki más, a lakhatási és anyagi nehézségek mindenkit egyformán érintenek, függetlenül a szexuális orientációtól.

És miért volt fontos a queer élet két különböző generációját összekapcsolnia a történetben? Lassú a változás elfogadás terén Dél-Koreában?

A társadalom bizonyos szempontból nyitottabb lett, de a jogi háttér továbbra is változatlanul hátrányosan különbözteti meg a szexuális kisebbségeket. A filmben is ezt akartam megmutatni, hogy bár vannak apró előrelépések, a törvények továbbra sem ismerik el az azonos nemű párokat. Ezért nem intézhetnek temetést, nem írhatnak alá kórházi papírokat egymásnak – egyszerre tűnik úgy, hogy ugyan változik is a helyzet, közben mégis fájóan változatlan.

Mondhatni tabutéma?

A koreai társadalom sokkal elfogadóbb azzal kapcsolatban, ha barátok élnek együtt. Nem is biztos, hogy arra gondolnak először, hogy ez a két ember egy pár, hanem tényleg úgy látják őket, mintha barátok lennének, és a legtöbben ezt teljesen elfogadják. Ha két nő kézen fogva sétál, akkor is barátnőknek nézik őket, így ez nem vált ki különösebb reakciót. Két férfi esetében viszont már jóval elutasítóbb a társadalom.

Kapcsolódó: A K-Beauty nem egy trend, hanem a jövő

Nyilvános helyeken egyébként a heteró párok esetén sem szeretik a túlzott érzelmi megnyilvánulásokat. A legnagyobb probléma azonban az online térben jelenik meg: sok a homofób komment, a queer fesztiválok mellé pedig gyakran szerveznek ellenrendezvényeket, főként konzervatív egyházi csoportok. Ők a jogi előrelépéseket is rendszeresen akadályozzák.

A dél-koreai társadalomról az hírlik, hogy nagyon individualista. Miben nyilvánul ez meg?

Dél-Koreában még kevés erős, összetartó közösség létezik, bár civil szervezetek már dolgoznak ezen. A gyors gazdasági fejlődés és a politikai múlt miatt sokan inkább a saját boldogulásukra figyelnek, nem a közösségre. A mindennapokban ritka a kedvesség és a szolidaritás, ezért is akartam a filmben hangsúlyozni, hogy vannak, akik ma is próbálnak valódi közösségeket építeni, és ez az, ami reményt ad a változásra.

Az Édes otthonban a női lét problémái is érzékletesen kerülnek bemutatásra.

Dél-Koreában a nemek közötti egyenlőtlenség továbbra is nagyon erős. Valójában a bérszakadék az egyik legnagyobb a világon, a nőknek nehéz a karrier és a család összeegyeztetése, és az üvegplafont sokszor még megközelíteni is lehetetlen, nemhogy áttörni. Az ország valóban nagyon modern, és bár a jogi környezet sokat javult, a társadalom nem követte le ezt a változást. A nők továbbra is komoly akadályokkal küzdenek.

Kapcsolódó: Sós, édes, keserű, savanyú – a hosszú élet csípős kis koreai titka

Ez ahhoz vezet, hogy egyre kevésbé akarnak házasodni, mert a gyereknevelés drága, a házimunka nagy része rájuk hárul, és nehéz összeegyeztetniük mindezt a munkával. A férfiak pedig frusztráltak a kötelező katonai szolgálat miatt, igazságtalannak érzik.

Ezt a feszültséget a politika sokszor kihasználja, a nőket leértékelve, a férfiakat felmagasztalva.

A fiatalok és idősek gondolkodásában is van megosztottság?

Ez a kettészakított ország kérdésében mutatkozik meg legjobban. Sok konzervatív ember még mindig háborús logikában gondolkodik, míg a fiatalok már nem is szeretnék az újraegyesítést. 

Az Édes otthonban feltűnően kevés a férfi szereplő, gondolom, ez szándékos.

Nálunk is az a helyzet, mint máshol: a férfiak rengetegféle szerepet kapnak, míg a nőket többnyire három típusra szűkítik: nagymamára, anyára vagy fiatal nőre. Én ezt szerettem volna megtörni. Teret akartam adni a női karakterek sokféleségének, különböző élethelyzetekben, munkákban, motivációkkal. Hiszen a nők éppolyan változatos és árnyalt karakterek lehetnek, mint a férfiak – csak ezt ritkán látjuk a filmekben.

A csend motívuma erős társadalomkritikának tűnik a filmben. Mik a koreai társadalom szőnyeg alá söpört ügyei?

Vannak feldolgozatlan történelmi kérdések. A társadalom sokáig inkább arra koncentrált, milyen sérelmek érték az országot – például a japán megszállás vagy a félsziget kettészakadása –, miközben kevésbé beszéltünk arról, milyen bűnöket követtünk el mi magunk, például a vietnámi háborúban vagy a ’80-as évekbeli diáktüntetések leverésekor. Egyébként mindez lassan változni látszik, egyre több szó esik ezekről a témákról, és már bírósági ítéletek is elismerik a múlt hibáit.

Kapcsolódó: A koreai vigasznők iszonyatos története

Mit tartogat a jövő? Marad a játékfilmes formanyelvnél? 

A jövőben is szeretnék játékfilmeket is készíteni, de a dokumentumfilmeket sem szeretném elengedni. Már van néhány téma, ami foglalkoztat, és szeretnék különböző stílusokban alkotni – kicsit talán úgy, mint Agnès Varda, akinek a sokszínűsége nagyon inspiráló számomra.

Mi az, amit szeretne, hogy a nézők tovább vigyenek az Édes otthon után?

A film utolsó jelenete, amikor a főszereplők tiszteletet adnak az elhunyt idős nőnek, számomra a szolidaritás erejét jelképezi. A fiatal lány nyitottsága pedig reményt ad a jövőre. Remélem, hogy a nézők is visznek magukkal valamit ebből a megértésből és szolidaritásból a film megtekintése után.

Kapcsolódó: Séfek szilvesztere – izgalmas koreai fogások

Az Édes otthon jelenleg nem érhető el egyik streamingplatformon sem, ha ez változik, feltétlenül hírt adunk róla.