Dél-Korea varázsa: Ahol mindenki szép, cuki és okos

1. Verseny

A koreaiak elképesztően igyekvők, és a verseny is mélyen gyökerezik a kultúrájukban. A státusz és a sikeresség olyan alapértékek, amelyekért sokan sokat hajlandók feláldozni. Meg is van az eredménye. A szöuli könyvtárban ingyenesen látogatható kiállítás a főváros történetét dolgozza fel, de egész Dél-Koreára igaz: megdöbbentő, honnan hova juttat el néhány szorgos évtized alatt a kőkemény munka. Szöulból a háború romjain jövőbe mutató, patikatiszta metropolisz épült. Tanulni és dolgozni is óriási alázattal és kitartással illik errefelé, a versenynek pedig bizony árnyoldala is van. A fejlett világban itt az egyik legmagasabb az öngyilkossági ráta, és csak az elmúlt évtizedekben enyhült valamelyest a mentális betegséggel élők megbélyegzése.

2. Elegánsan

Az országban, ahol mindent lehet kapni, és ahol a könyvtári alagsor olyan csodásan színes, mint a metrójegy, az utca embere inkább mellékszereplőnek öltözik, kifogástalan eleganciával. Egyszerű alapdarabok, összehangolt színek, egy-egy izgalmas kiegészítő, és az aktuális divatirányzatokból jelzésértéknyi. Ebben a kultúrában mindennél fontosabb, hogy jó benyomást keltsen az ember, a hanyag vagy eltúlzott megjelenés pedig olyan tiszteletlenségnek számít, ami ellenkezik a helyiek harmóniára való igényével.

3. 4 évszak, de nem pont úgy

Dél-Korea éghajlata a miénkhez hasonló: négy évszak van, melyek fordulója nagyjából ugyanakkorra esik. A tavasz és az ősz kellemes, a nyár és a tél viszont keményebb: télen nem ritkák a két számjegyű mínuszok, nyáron, főleg júliusban a harmincöt-negyven fokhoz százszázalékos páratartalom párosul. Hogy mit jelent ez a gyakorlatban?

Ahogy kiléptem a húszfokosra klimatizált szálláshelyről, azon kezdtem tűnődni, vajon a saját verejtékemben fürdök-e, vagy a levegőből csapódott ki az arcomra a víz. A helyiek persze ahogy csak tudnak, védekeznek a hőség ellen. A messziről jött turista nyakába órákra jéghideg nedves kendő és nyakventilátor kerül, az utca embere napellenzős kalappal ajándékoz meg, telefonunk pedig folyamatosan küldi a folyadékpótlásra buzdító üzeneteket.

4. Katonai szolgálat

„Itt van, ugye, Észak-Korea, balra meg Kína, jobbra fenn Oroszország: muszáj minden eshetőségre felkészülni” – mondja a reptérről Szöulba fuvarozó taxis, amikor arról mesél, hogy Dél-Korában a férfiaknak még ma is kötelező a másfél-két éves sorkatonai szolgálat. Ítéljük meg akárhogy a kötelező katonáskodást, az, hogy mindez még a karrierjük csúcsán lévő K-pop (koreai popzenei műfaj – a szerk.)

együttesek legnépszerűbb tagjaira is igaz, sokat elmond arról, milyen összetartó és alázatos nép él itt. Mint ahogy az is beszédes, hogy azok a férfiak, akik nem teljesítik a szolgálatot, sokszor negatív megítélés alá esnek, és nehezebben találnak munkát, vagy kevésbé van részük társadalmi elismerésben…

5. Régi és új

A koreai kultúrában nagy szerepe van a hagyományok ápolásának, legyen szó klasszikus nemi szerepekről, koreai buddhizmusról vagy éppen az épített kulturális örökség megőrzéséről. Ugyanakkor legalább ennyire fontos, hogy élen járjanak a technológiai újdonságok terén. 5G a világon először, okosotthonok, arcfelismerő rendszerek, a szállodánkban robotlondiner, és „élő” interjú egy virtuális K-pop zenei ikonnal, hogy csak néhányat említsek.

A legjobb mégis az, ahogy régi és új együtt él. Izgalmas a modern és klasszikus épületek egymásmellettisége, főleg, hogy a gondos várostervezésnek hála nyoma sincs összevisszaságnak vagy ízléstelenségnek. A folyamatosan reklámot szóró felhőkarcoló szépen ellenpontozza a mellette szerényen meghúzódó több száz éves templom tetejének csipkéit.

6. Buddhizmus és mindennapok

Dél-Koreában a buddhizmus ma is átszövi a mindennapokat. Az, hogy egy étkezésbe, baráti beszélgetésbe éppen úgy meg kell érkezni, mint egy teaszertartásba, magától értetődő, ahogy az is, hogy adni csak két kézzel lehet. A szó szoros és átvitt értelmében is két kézzel adnak vendégnek, barátnak, családtagnak. A buddhista templomban egyébként azt is megtudtam, hogy folyton rohanva is elmélyülhetek: a huncutul mosolygó szerzetesasszony szerint a sétáló meditációt pont a magamfajtának találták ki.

7. Cukiság

Az emberek errefelé egyszerűen odáig vannak a cukiért. Az addig rendben van, hogy a gyerekekre szakosodott boltok vagy a tiniket célzó kávézók cukik (értsd: színesek, vidámak, csillognak, és tele vannak plüssökkel), de hogy a fővárosban egy rendőrőrs olyan, mint a Mancs őrjárat egyik epizódjának díszlete, azért az mégiscsak meglepő.

Mint ahogy az is, hogy errefelé mindennek van édes kis kabalaállata is: sportklubnak és K-pop együttesnek pont úgy, mint országrésznek vagy épp a kisvárosi piacnak. A cukiságkultúra részben a tradicionális koreai értékekből ered, részben japán hatásra alakult ki, és szépen mutatja, hogy a helyiek mekkora hangsúlyt fektetnek a harmóniára és az emberek közötti kedvességre. A cukiságdömping nem mellesleg a stressz levezetésére sem utolsó.

8. Karaoke

A karaoke (itt: noraebang) a helyi kultúra széles körben elterjedt közösségi élménye. A kilencvenes években vált igazán népszerűvé, és azóta is jelentős szerepet játszik a társadalmi életben, sőt, akár az üzleti világban is. Gyakoriak ugyanis az olyan munkahelyi összejövetelek (az ilyesmit egyébként is szeretik a helyiek), ahol ez a szórakozási forma is fontos szerepet kap. Persze a vezető beosztottak nem nagy nyilvánosság előtt tárják fel önfeledt karakterüket. A noreabang itt külön klubokban zajlik, ahol kisebb szobákban minden társaság csak a sajátjai előadását élvezi.

9. Kincs, ami nincs

A stresszről, versenyről már esett szó, és itt is úgy van, mint mifelénk: bár „a gyerek érték”, valahogy egyre kevesebb születik belőle. Olyannyira, hogy Dél-Korea születési rátája az egyik legalacsonyabb a világon. Ennek oka – ahogy azt egy másik taxis informátortól megtudom – megint csak az óriási verseny.

Bár a közoktatás is színvonalas, középosztálytól felfelé presztízskérdés, hogy az ember gyereke magániskolába járjon, az meg létkérdés, hogy a legjobb egyetemre kerüljön be. Ez óriási költség, amit a szülőknek gyakran erőn felül kell fedezniük, így a fiatal párok kétszer is meggondolják, nyakukba vegyék-e ezt a terhet.

10. Megfizethető kultúra

Az ember számolgat: mennyibe kerülne otthon ez, érdemes lehet-e itt megvenni? Dél-Koreában olcsó, hozzáférhető és igényes a kultúra. A könyv (naná, hogy meseszép kiállítású) filléres kiadás, a múzeumok meg ingyen vagy nagyon olcsó belépővel várnak. Ezerötszáz forintnak megfelelő összegért jártam szuper interaktív kiállításon, ahol egy másfél órás (alapanyagot is igénylő, gasztronómiai) work-shopra nyolcezer forintért neveztem be.

Ez nagyjából a fele annak, amibe itthon kerül az ilyesmi, miközben a fizetések lényegesen magasabbak, mint nálunk. Nem csoda, hogy a művészet itt tényleg mindenkié, és hogy tárlaton járva azt látja az ember, a helyiek már kicsi kortól élvezik a művészetet.

11. Szépség és egészség

A dél-koreai ember számára nagyon fontos egészségének és szépségének megőrzése, a fiatalokra pedig rendkívül erős hatást gyakorol a K-pop sztárok által közvetített, gyakran utolérhetetlen szépségideál. Mindenesetre túlsúlyos helyit nem, a valós koránál tíz-húsz évvel fittebb polgárt annál többet láttam.

Hogy ennek mi lehet az oka? Részben az, hogy a helyiek élethosszig aktívak maradnak, esetleg az, hogy sokan élnek a plasztikai sebészet nyújtotta lehetőségekkel, vagy hogy igen szigorúan veszik a kalóriaértékeket, és nem lépik túl az előírt határt? Nem tudni. A koreaiak imádnak túrázni is, amire – az ország szerencsés adottságai miatt – akár már a főváros szélén is lehetőségük nyílik.

12. Gasztronómia

A kimcsi, ami nekünk csak egy izgalmas savanyú, itt identitás, élet és halál kérdése: több ezer éves múltra tekint vissza, a készítési szertartás (kimdzsang) pedig 2013-ban felkerült a UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára is. Egyébként ez a hagyományosan családi esemény engem a régi idők szüreteire emlékeztet. Ősszel a családok összegyűlnek, hogy nagy mennyiségű kimcsit készítsenek, a savanyú egész télen kitart, a közös munka pedig erősíti a helyiek számára oly fontos kötelékeket.

+1 Mások örömére

Mindegy, hogy metrón való közlekedésről, sorban állásról van szó, vagy arról, hogy az utcán nem dobáljuk el a szemetet, Koreában járva mindenhol szolidaritást és kedvességet tapasztaltam. Egy Magyarországnál alig valamivel nagyobb területen több mint ötször annyian élnek, a fővárosban annyian, mint egész Magyarországon, és az együttélés csak úgy működhet, ha tekintettel vannak egymásra, ha vigyáznak közös értékeikre, és jól bánnak a másikkal.

A metrón heringekként, de zokszó nélkül utaznak, és jövet-menet azon igyekeznek, hogy ne a másik terhére, hanem örömére éljenek. A hiperalacsony bűnözési ráta és a tény, hogy egy ekkora nagyvárosban egyetlen elesett, (talán) hajléktalan emberrel találkoztam, azt mutatja, hogy az egymás iránti szolidaritás a legnagyobb érték.