A novellák a VIII. kerület gangos házaitól a felnőtté válás belső tájaira vezetnek, miközben a szégyen és a szeretet, a hallgatás és a kimondás feszültségét is vizsgálják. A Tizenegykor nálad fegyelmezett és érzékeny, egyszerre nyers és finom humorú: mindannyiunknak segíthet a nehéz érzések megfogalmazásában.

Az írónővel a szegénység kultúrájáról, a hiteltelenítés traumájáról és arról beszélgettünk, férfimunka-e az írás.

A Facebook-oldaladat átpörgetve, vagy látva, hogy első könyved bemutatóján rögtön Vámos Miklós volt a beszélgetőpartnered, könnyű azt hinni, hogy mindig is ebben a közegben mozogtál. Az elejétől kezdve írónak készültél?
Nem igazán. A szöveg mindig érdekelt persze: gyerekként iskolaújságot szerkesztettem, szavalóversenyekre jártam – de mélyen bennem volt, hogy az irodalom valami magasztos, elérhetetlen terület, egy egészen másik dimenzió ahhoz képest, ami és aki én vagyok.

Sokáig túl kicsinek éreztem magam hozzá. A VIII. kerületben nőttem fel, szerény körülmények között, és meggyőződésem volt, hogy az irodalomhoz én kevés vagyok. Viszont a napló végig ott volt és ma is ott van velem. A jegyzetelés nekem menedék, folyamatos beszélgetés önmagammal, és bár nem akart irodalom lenni, tulajdonképpen ez nyitotta ki az ajtót a mondatoknak.

A szerző, a Tizenegykor nálad című kötettel (Fotó: Jaffa Kiadó)

Hogy lett naplóból könyv, és honnan került a képbe Vámos Miklós?
A naplózást blogolás követte. Sokáig arc és név nélkül írtam, de voltak olyan bejegyzéseim, amik rengeteg emberhez eljutottak; nagy médiumok is átvették őket. Aztán ezekből a szerkesztőségekből rám írtak: vállaljam fel magam. Megtettem, és elkezdtem rendszeresen posztolni. A fordulat egy felindult bejegyzés volt. Arról írtam, hogy gyerekként nem is a bántalmazás ejtette a legmélyebb sebet rajtam, hanem az, hogy a felnőttek hiteltelenítettek: legyintettek, összesúgtak, nem hittek nekem.

Ezt a posztot elolvasta Vámos Miklós, és a Nők Lapja „X szerint a világ” rovatában már arról írt, hogy „Kiss Ildikó Judit könyvet ír.” Eszemben sem volt ilyesmi, de nem akartam meghazudtolni. Leültem, és egyszer csak sorra jöttek a novellák, rövid idő alatt nagyjából harmincöt. A kötetbe végül tizenhét került; a kerettörténetben a nagymama figurája és sok párbeszéd valós, mások fikciós jellegűek, de ez is-az is hihetetlen természetességgel alakult úgy, ahogy.

Sokan címkézik a könyvedet trauma-irodalomnak. Mit kezdesz ezzel?
Bevallom, idegenkedem a kifejezéstől, mert sokszor kap pejoratív élt, mintha a trauma egyszerűen valami felkapott tematika lenne. Viszont ha körülnézünk a világirodalomban: melyik nagy mű nem a sérülésről, a hiányról, a veszteségről beszél? Én egyébként inkább „hordozott fájdalomnak” hívom. A trauma olyan, mint egy kis érzéscafat: nem akar leválni rólad, hiába sikálod magad.

Néha elég egy illat, egy félmondat – és már megint ott is van. Abban egyetértek a neves pszichiáterrel, Máté Gáborral, hogy a trauma nem az, ami történt veled, hanem az, ahogyan reagálsz rá. De hozzáteszem: az is része a traumának, ahogyan a világ reagál rád utána. Amikor elhallgattatnak, az ejti a legmélyebb sebet. Bízom benne, hogy azzal, ha a sajátomról írok, azzal hitelesítem mások történeteit, erőt tudok nekik adni.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki mások fájdalma felé empátiával tudjon fordulni?
Talán a magány teszi lehetővé, hogy befogadjuk mások fájdalmát és el is meséljük azt. Én bárhol voltam életemben, bármennyire szerettek, amikor írtam, a magány volt az egyetlen társam. De ez nem fájdalmas magány: nekem ez a komfortzónám igazából.

Gyerekként is sokat voltam egyedül, és ma is szeretek magammal, a könyveimmel, a megszokásaimmal, a kényelmemmel, az állatokkal és a természettel lenni. Ez a magány jó magány, jó visszavonulni belé, ha sok az ember. Írónak való, mert építkezni lehet belőle.

A kötet egyik erős motívuma a szegénység, amit viszont azt hiszem, nem beszélünk ki eléggé. Mit jelent számodra a könyvben is használt „szegénység kultúrája” kifejezés?
Azt látom, a szegénységet sokan automatikusan összekötik a kulturálatlansággal, a piszokkal, a szégyennel. Mintha a kevés pénz egyenlő volna a reménytelenséggel. Pedig a szegénységnek is van kultúrája, igaz más a ritmusa és az esztétikája is.

A nagymamám nyolc általánost végzett, mégis Jókait és Mikszáthot olvasott, verseket szavalt.

A nagyapám hímzett levélpapíron írt neki szerelmes leveleket. Mindeközben náluk lavórban fürödtünk, a vizet melegítettük; és ki volt osztva a vécépapír: „egy a kicsire, kettő-három a nagyra”, mellette egy üveg víz, hogy az ember rendesen megmossa magát. Szerintem egyszerre praktikus és gyönyörű gesztus. Ezek az élmények a könyvben is benne vannak, mert nemcsak olvasmányélményeimből, vagy épp fájdalmaimból, de ebből is áll össze, ami én vagyok.

Szégyellted valaha a szegénységet?
Az ezzel kapcsolatos élményem kicsit hasonlít ahhoz, amit a trauma kapcsán átéltem. Az ezzel kapcsolatos szégyenérzet nem belőlem jött, nem is az élethelyzetből következett: azt mindig mások visszajelzése termelte ki. Kamaszként kezdtem érezni, hogy nem elég az, amim van, de ezt ezt a külvilág visszajelzései alakították ki bennem.

Ma már határozottan mondom, hogy a szegénység nem lenézendő, a nyomorúság pedig messze nem végállapot. Fel lehet belőle állni – és közben igenis lehet méltósággal élni.

Te is nagyon messzire jutottál belőle. Például igazi világutazó lett belőled: 52 országban jártál, többen éltél is, most is legalább kétlaki vagy. Hogyan fordultak át az utazásaid során megszerzett tapasztalataid irodalommá?
Az utazás sokáig arról szólt, hogy magamat keresem a világban. Most már fordítva van: a világot figyelem magamban és rengeteget tanultam az utazások során.

A nehéz döntések, az illatok, tájak, fények csöpögnek át a novellák mondataiba is – nem dokumentarista módon, inkább hangulatként. A hátrahagyás, a hazatalálás, és a „nem” kimondása mind fontos a könyvben, és az ezzel kapcsolatos élményeim java részét épp utazásaim során szereztem.

„A kislányok, a nők nem tudnak írni, amelyik tud, annak mindenképp tudnia kell férfinak is lennie, mert az írás férfidolog. Olyanoké, akiknek nem kell gyerekre, férjre, családra is gondolniuk, a vacsorára meg az otthonra, vagy arra, hogy leborotválják a lábuk…” – mondja a könyvedben egy professzor. Te, írónőként mit gondolsz erről?

Én azt hiszem, hogy a szövegben eltűnnek a kategóriák. Aki jól ír, az minden tud lenni: nő, férfi, gyerek, öreg, angyal, kutya, kavics. Persze a világ, amelyben élünk, sok szempontból továbbra is a férfiaké; ez az irodalomban is érződik. De ma már rengeteg női szerző ír szabadon és bátran.

A szöveg pedig vagy működik, vagy nem; nem attól működik, hogy ki írta, hanem hogy hitelesen tudja-e megmutatni, akit és amit szeretne. Vannak történetek, ahol a nyers szó az igaz; és vannak, ahol a nyersesség csak póz. Divatból odatenni semmit nem érdemes.

A te könyvben egyszerre van ott a naturalizmus és szemérmesség is. Főhősöd egy ponton például rászól a nagymamára, hogy „Nem kell mindent kimondani”, máshol kifejezetten nyersen írsz például a nőiség kapcsán. Hogy egyensúlyoztad ki ezeket a részeket?
A jelenet határozza meg, hol van helye a kimondásnak. Ha hozzáad valamit a történethez, ha komikus, ha segít érzéseket kifejezni, akkor nincs olyan, amit ne lehetne leírni. Viszont ritmusérzék kell ahhoz, hogy ez jól működjön, mert közben annak, ami papíron van, mélynek is kell lenni.

Elképesztő személyes utat jártál be, aminek fontos lenyomata ez a könyv. Kik voltak melletted?
Sokan. Irodalomhoz értő emberek, szerkesztők, írók, a Péterfy házaspár és a kiadóm: Rados Richárdék tették lehetővé, hogy betartsam az anyámnak tett ígéretemet. És persze Vámos Miklós is, akinek az a félmondata tényleg megváltoztatta az életemet.

De a legfontosabb anyám volt. A halála előtt megígértette velem, hogy írni fogok, és nem tartom magamban, ami bennem van.

A feltétlen szeretet, amit tőle kaptam, tart meg ma is abban, hogy bátor legyek. A ki nem mondott szó többé nem tud megfojtani – és ha már nem csak engem, hanem mást is segít kimondani a kimondhatatlant, akkor jó, hogy úgy lett: Kiss Ildikó Judit könyvet ír. 

Olvass velünk!

Már rendelhető a Nők Lapja különleges kiadványa: A Nők Lapja 100 Legjobb Könyv 2025 bookazine!  Beleshetsz a könyvkiadás kulisszái mögé, izgalmas íróportrék, friss olvasmányajánlók és exkluzív kortárs novellák várnak a bookazine oldalain. És persze az is kiderül, kik kapták az idei Nők Lapja Irodalmi Díjakat.

Kiemelt kép: Getty Images