Nem lehet szó nélkül elmenni azok mellett a hírek mellett, amelyeket az utóbbi időben olvashattunk – például a közel kétéves miskei kislányról, Hannáról, aki belehalt a bántalmazásba. A tragédia valószínűleg megelőzhető lett volna, hiszen már feljelentették a szülőket egy korábbi eset miatt, amikor tavaly novemberben egy Bajáról Kalocsára tartó buszon bántalmazták Hannát és testvérét, ezt pedig a buszon utazó egyik tanú nem tudta tétlenül nézni, és kihívta a rendőrséget.

A feljelentésnek nem lett következménye, mert a szülők azt állították, a kislány csak azért sírt annyira, mert jött a foga – a kisgyerek ma már nem él, és egész életében bántalmazták.

Lefagyás helyett helyzetfelmérés

Nem segít a döntésben az a gondolat sem – ami egyébként sokunkat kínoz ilyen esetben –, hogy aki nyilvános helyen, mások szeme láttára bántalmazza, szidalmazza, fenyegeti a gyerekét, otthon mit engedhet meg magának? És vajon a szülővel mi történt vagy történik éppen, hogy ilyenné vált? Vajon mit tanácsolnak a szakemberek?

A rendőrség álláspontja röviden ez: minden esetben hívjuk a 112-t, ha gyermekbántalmazás tanúi vagyunk,

legfőképp akkor, ha olyan veszélyes a helyzet, hogy nem merünk közbeavatkozni. A gyermekvédelmi szakemberek általában a szelíd beavatkozás hívei, miszerint próbáljunk beszélni a szülővel, gyerekkel arról, mi történt. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a gyerek már akkora, hogy tud és akar erről beszélni. Sokan pedig a határozott fellépést tanácsolják: azaz testünkkel védelmezzük a gyereket a bántalmazótól, amíg nem jön segítség.

Dr. Gyurkó Szilvia jogász, gyermekjogi szakember, a Hintalovon Alapítvány alapítója a 24.hu-nak egyértelműen fogalmaz:

– Ezek a helyzetek, és a rájuk való elég jó reakció mindig kihívást jelent, hiszen miközben fizikailag hozzánk közel történik valami, valójában nagyon távol vagyunk – nem ismerjük a résztvevőket, sem pedig az eset minden körülményét. Ez korlátokat állít elénk, hogy mennyire lehetünk hatékonyak, de ezzel együtt is fontos emlékeztetnünk magunkat, hogy

a legrosszabb, amit tehetünk, ha nem teszünk semmit.

Szelíd vagy határozott fellépés a gyerek védelmében? Mindegy melyiket választjuk, csak segítsünk! (Fotó: Getty Images)

A kívülálló dilemmája

Az olvasottak alapján hiányérzetem támadt – hol van ebben a többtényezős helyzetmegoldásban a gyerek? Mi az ő megélése egy ilyen helyzetben, és hogyan segíthetünk úgy, hogy közben ne ártsunk még mi is? Ezekre a súlyosan és sorozatosan bántalmazott gyerekekre ugyanis általában igaz, hogy a szörnyűségek ellenére szeretik a szüleiket, és ragaszkodnak hozzájuk.

A Kék Vonal egyik segítőjéhez fordultam, őt kérdeztem a tapasztalatokról, és arra kértem, adjon tanácsot, hogyan segíthetünk jól.

– Jó lenne, ha tudnék erre mondani egy biztos hatlépéses protokollt, amit követve a segítség biztonságos és egyben hatékony lenne, de sajnos nincs ilyen. Minden eset, minden helyzet más és más. A szerepünktől is függ, mi a megfelelő beavatakozás, nem mindegy, hogy hivatásunkból adódóan például orvosként, pedagógusként találkozunk a bántalmazás jeleivel, vagy családi, ismerősi körben, vagy teljesen idegenként egy játszótéren – sorolja Reményiné Csekeő Borbála, a Kék Vonal szakmai vezetője.

– Azon is sok múlik, van-e lehetőség az érintett gyereket személyesen megszólítani, vagy hogy van-e rálátásunk a tágabb kontextusra. Általában igaz, hogy nem kell egyedül döntenünk, ha bántalmazást látunk, hallunk. Ritka, ha teljesen egyedül vagyunk szemtanúk. Gondolkodjunk közösen, és aggódó felnőttként is

kérhetünk segítséget egy dilemmákkal terhelt helyzetben, például a Kék Vonaltól, a 116-000 számon.

A már említett szelíd beavatkozás egyik formája, ha megpróbálunk kapcsolatot teremteni az áldozattal, ha már akkora, hogy lehet vele kommunikálni.

– A gyereket bevonva tudunk arról közösen gondolkodni, mi lenne számára is elfogadható segítség. Mondjuk el, hogy aggaszt bennünket, amit láttunk, és felelős felnőttként úgy érezzük, segítségre lehet szüksége. Szeretné-e, hogy ott maradjunk vele. Életet veszélyeztető helyzetben, vagy amikor az ösztöneink nagyon erősen azt súgják, hogy egy gyerek bajban van, ne dilemmázzunk, hívjuk a rendőrséget!

Kapcsolódó: Így jelenik meg a magyar társadalomban a gyerekbántalmazás – Vekerdy Tamás a káros beidegződésekről

Nem lehetőség, kötelesség!

– Amikor nem közvetlen életveszélyről van szó, de tarthatatlannak érezzük a helyzetet, akkor is van lehetőségünk. Ha az a gyanúnk, hogy egy gyereket bántalmaznak, vagy bármilyen módon veszélyezteti a környezete – akár elhanyagolja, akár más káros hatásoknak teszi ki –, például a szülők kezeletlen addiktológiai, pszichiátriai betegségei, vagy a szülőtársak közötti erőszak kapcsán, akkor a lakóhely szerinti gyermekjóléti szolgálat lehet az első lépés, ahová névtelen jelzést küldhetünk.

Egy ilyen gyermekvédelmi jelzés azonban nem rendőrségi feljelentés, tehát nem kell bizonyíték, sőt még bizonyosság sem, elég egy rossz érzés. A cél ilyenkor az, hogy kapjon több figyelmet a gyerek, a család – tanácsolja a segítő szakember. Egy ilyen óvatos jelzés után persze csak akkor tud segíteni a gyermekvédelem, ha a gyerek is kész segítséget kérni és elfogadni, vagy legalább van a családban egy felnőtt, aki belátja, hogy baj van.
– Idegenként fontos és hatékony gesztus lehet, ha egy cetlire leírjuk a Kék Vonal számát, és annyit mondunk az áldozatnak: „itt segítséget kérhetsz név nélkül vagy akár névvel is, ha nem vagy jól, nem vagy biztonságban”. Ennél sokkal több a lehetőségünk – és nagyobb a felelősségünk is –, ha van valamilyen kapcsolatunk már a gyerekkel, esetleg ismerünk a környezetéből valakit.

Teremtsünk alkalmat egy négyszemközti beszélgetésre a gyerekkel.

Evidensnek tűnhet, de a bizalomépítés alapja, hogy őszinték vagyunk vele, megosztjuk vele a saját érzéseinket, mi ijeszt meg vagy miért aggódunk. Ez egyben jó minta, ami megalapozza a mélyebb, hiteles kapcsolódást a gyerekkel. Legyenek valódi kérdéseink hozzá! Ne úgy álljunk elé, hogy mi már tudjuk a tutit, és csak azt várjuk, hogy rábólintson, hanem tényleg adjunk teret a közös gondolkodásnak. Ha szakemberek, tanárok, nevelők, dadusok, egészségügyben dolgozók vagyunk, nemcsak lehetőség, hanem kötelesség is, hogy jelezzünk a gyermekvédelemnek – figyelmeztet Reményiné Csekeő Borbála.

Kapcsolódó: Hogyan beszéljünk a kicsikkel a gyerekbántalmazásról? – Vekerdy Tamás tanácsai

Kiemelt kép: Getty Images