Sok férfi váratlan, fájdalmas pillanatban döbben rá, hogy évek óta észrevétlenül kibújik a szülői és háztartási feladatok alól. A „manchild” jelenség azt jelenti, hogy egy felnőtt férfi érzelmileg és gyakorlatban is gyerekként viselkedik. Ez nemcsak felborítja a párkapcsolati egyensúlyt, hanem hosszú távon megterheli a másik felet.
Nemrég több ilyen történetbe is belefutottam az interneten. Ezek közül most néhány következik, szakértői tanácsokkal kiegészítve.
„A gyerekem vállalta helyettem a felelősséget”
Louis számára természetes volt, hogy a párja gondoskodik a háztartásról, megteremti a meleg, családias légkört, emlékezteti a születésnapokra, intézi az iskolai ügyeket, és elviszi az gyerekeket orvoshoz. Nem szándékosan kerülte ezeket a feladatokat, de nem is vállalta őket.
Egy délután az iskola atlétikai pályáján állt, ahol a fiai, Thomas és az ikertestvére, Charlie versenyeztek. A bemondó éppen a távolugrás indulóit sorolta, amikor Thomas arca hirtelen elkomorult. A neve nem hangzott el, és a versenyszám, amire hónapok óta készült, nélküle kezdődött el.
Korábban Louis megkérte Charlie-t, hogy nézze meg a programfüzetben, mikor kezdődik a távolugrás. A fiú azonban tévesen olvasta le az időpontot, ő pedig – anélkül, hogy ellenőrizte volna – elhitte neki. Így késve érkeztek a pályához. Mire odaértek, Thomas versenyszáma már javában zajlott.
Egy pillanat alatt semmivé lett a hosszú felkészülés.
Csak azért, mert a felelősséget, amit neki, felnőttként kellett volna vállalnia, egy 11 éves gyerekre bízta. Mire észbe kapott, már túl késő volt. Thomas a pálya szélén állt, próbálta visszatartani a könnyeit. A többi gyerek sorra készült az ugrásra, a szüleik pedig büszkén biztatták őket.
Ez a pillanat nyitotta fel a szemét arra, amivel addig nem akart szembenézni. Elvált szülőként ugyan fele-fele arányban osztoztak a gyerekek felügyeletén, Louis mégis gyakran túl lazán kezelte a szülői feladatokat. Igyekezett a „menő apuka” szerepét játszani, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy kerülte a felelősséget. Úgy viselkedett, mint egy haver, miközben a gyerekeinek valójában egy felelős, határozott felnőttre lett volna szükségük.
Színlelt tudatlanság és elodázott felelősség
A jelenségnek, amikor egy felnőtt férfi kibújik a hétköznapi feladatok alól, már neve is van: manchild. Ez olyan férfit jelöl, aki halogatással vagy színlelt tudatlansággal kerüli a felelősséget.
Sokszor ez látszólag ártatlan mondatokban jelenik meg, például:
- „Nem vagyok jó a multitaskingban.”
- „Te jobban tudsz szervezni.”
A végeredmény azonban ugyanaz: az egyik fél végzi az érzelmi és logisztikai munka túlnyomó részét, míg a másik passzív marad, és csak utasításra cselekszik.
A pszichológusok szerint ez nem puszta lustaság, hanem tudatos vagy félig tudatos stratégia.
A „színlelt tudatlanság” — amikor valaki úgy tesz, mintha nem tudná, hogyan kell egy feladatot elvégezni, hogy más csinálja meg helyette — hosszú távon nemcsak a párkapcsolati egyensúlyt borítja fel, hanem érzelmi távolságot is teremt.
Bonnie Scott, a Mindful Kindness Counseling tanácsadója szerint sokszor banális példákban érhető tetten: „Úgy tesznek, mintha nem lennének tisztában olyan dolgokkal, amikre a legtöbb szülő figyel – például, hogy az iskola végén ajándékot kell vinni a tanárnak.”
Amikor felnőtt férfiak gyerekként működnek
A téma az utóbbi években a popkultúrában is visszhangra talált. Sabrina Carpenter „Manchild” című nyári slágere éppen ezt a jelenséget állítja pellengérre. A dalban megszólaló női hang nemcsak egy konkrét partnerre, hanem egy szélesebb társadalmi mintára reflektál: arra, hogy a felnőtt férfiak gyerekként működnek egy kapcsolatban.
A manchild jelenség lényege, hogy a kapcsolatban a nő viszi a mindennapi feladatok túlnyomó részét, miközben a férfi következetesen kibújik a felelősség alól. (Fotó: Getty Images / freemixer)
Vannak helyzetek, amikor a halogatás, és a színlelt tudatlanság hirtelen tarthatatlanná válik. Ilyen, amikor egy férfi apává válik. Rene Garcia, a Garcia Mental Health tulajdonosa és vezető terapeutája 23 éves volt, amikor megtudta, hogy apa lesz. „Még le sem diplomáztam, amikor az első lányom megszületett.
Szerettem volna támogatni a páromat, de tehetetlennek éreztem magam” – idézte fel.
Garcia számára a legnagyobb akadály a következetlenség volt. „Jó voltam a célkitűzésben, de a megvalósítás már más történet volt. Megbízhatatlanná váltam, és az emberek nem bíztak bennem. Ez tönkretette a kapcsolatomat a szeretteimmel.” Úgy látta, a probléma gyökere nem a külső körülményekben, hanem benne rejlik. „A változás arra kényszerített, hogy szembenézzek olyan részeimmel, amelyeket addig szándékosan elnyomtam. Talán önvédelemből. Az motivált, hogy megszakítsam az ismétlődő, káros mintákat.”
Kapcsolódó: Kiderült, valójában mennyi idősen válnak éretté a férfiak
Másoknál egy váratlan tragédia hozza el a fordulópontot. Thomas Westerholtz terapeuta és édesapa akkor szembesült saját érzelmi hiányosságaival, amikor fiánál ritka betegséget diagnosztizáltak. „Ha a gyereked az életéért küzd, nem bújhatsz a teljesítmény mögé. Rájöttem, hogy sokat vállaltam. Dolgoztam, jelen voltam, de érzelmileg nem voltam a családom mellett. Nem engedtem meg magamnak, hogy féljek” – mondta a HuffPostnak.
Korábban természetesnek vette, hogy a párja gondoskodik az érzelmi légkörről, és intézi a mindennapi teendőket.
Idővel azonban ez a teher teljesen kimerítette a párját, miközben a köztük lévő kapcsolat is meggyengült. A felesége túlterheltté vált, ő pedig egyre inkább érzelmileg eltávolodott tőle.
Mikor jön el az ideje a változásnak?
Reena B. Patel pszichológus szerint a változás első lépése annak felismerése, hogy a felelősség elhárítása gyakran védekező reakcióban nyilvánul meg. „A legfontosabb kérdés, amit egy férfinak fel kell tennie magának:
Védekező leszek, amikor felelősséget kérnek tőlem?
Ha a válasz igen, az annak a jele, hogy tudja: nem húzza a maga súlyát” – mondja Patel. A változás első lépése sokszor kényelmetlen: őszintén kezdeményezni egy beszélgetést a partnerrel a közös felelősségről. Ez például így hangozhat: „Szeretném, ha biztos lehetnél benne, hogy kiveszem a részem a közös életünk irányításából. Le tudnánk ülni, hogy átbeszéljük a heti beosztást?”
Garcia számára a tervezés jelentette az áttörést. „Régen soha nem terveztem semmit. Most, ha nem írom fel, nem kerül be a naptáramba, akkor nem fog megtörténni.” Westerholtz pedig elengedte a büszkeségét, és tudatos rendszert alakított ki: heti egyeztetéseket tart a párjával, közös digitális naptárt vezetnek, és emlékeztetőket állítanak be még az olyan apróságokra is, mint az ebédcsomag vagy az orvosi kontroll. „A láthatóság egyenlő a felelősséggel” – fogalmaz.
