A cipők még mindig drágák, New York még mindig ellenállhatatlan lokáció, de a varázs rég elpárolgott. Mégis végignéztük a Szex és New York folytatásának harmadik évadát, és puffogva vártuk, hogy rányomhassunk a „következő rész” gombra. Mind tudjuk, milyen érzés: nézünk egy sorozatot, amitől a falra mászunk, mégsem kapcsoljuk ki.

Ez már nem rajongás, hanem hate-watching, magyarán „gyűlölve nézés”. A pszichológia pontosan tudja, miért esik ilyen jól utálni, amit nézünk. De hogy Carrie Bradshaw története is itt végezte, azt meg nem mondtuk volna húsz évvel ezelőtt.

A Szex és New York tündöklése…

„Arra gondoltam, rám fér egy kis szellemi leépülés, úgyhogy elkezdtem nézni az És egyszer csak… új részét, de olyan kellemetlen volt, hogy ki kellett kapcsolnom” – fakadtam ki néhány kortársamnak néhány héttel ezelőtt. Kiderült, hogy ők is nézik, ki titokban, ki felvállalva, de a véleményünk nagyjából hasonló, és nem valami fényes.

Sosem voltam nagy SATC rajongó, de persze néztem. Mert „az én időmben” mindenki nézte. Viszont sosem vitattam a Szex és New York újszerűségét, progresszivitását, tabudöntögetését. 1998 és 2004 között összesen hat évad került adásba, aminek az is a varázsa volt, hogy egyáltalán nem volt olyan magától értetődően elérhető. Még nem voltak streamingszolgáltatók, tulajdonképpen meg kellett küzdenünk, ha nézni akartuk.

Én például egy sajtóúton találkoztam vele először Kínában, ahol éjszakánként Szex és New York maraton volt a tévében, és mivel napokig gyötört a jetlag, állandóan azt néztem, fittyet hányva a kronológiára. Abban az időben, huszonévesen egyáltalán nem firtattam a szereplők világlátását, az élethez való hozzáállásukat és a személyiségük esetleges hiányosságait. Tetszett a látvány, peregtek az események, mentem az egésszel.

Aztán lezárult egy korszak, nem készült több évad, ám némi szünet után, 2008-ban megjelent az első mozifilm, majd két évvel később a második is.

A Szex és New York-filmek már egy korszak bukásának jelei voltak (Fotó: Getty Images)

…és bukása

Itt már azért sokunkban összemosódott a filmélménnyel a szekunder szégyen érzése. A látvány továbbra is fantasztikus volt, sőt, túl is szárnyalta a sorozatban látottakat, azonban a történetszövés sokat vesztett a lendületéből, és kezdett erőltetetté válni, különösen a második részben. Nyilván ez is az oka, hogy sokáig csend volt, és úgy tűnt, Carrie-ről és barátnőiről csak múlt időben beszélhetünk.

Közben keringtek hírek egy harmadik mozifilmről, amely végül meghiúsult, és kiderült, hogy Sarah Jessica Parker és Kim Cattrall között kibékíthetetlen feszültség van, szóval sokáig csak negatív hírek láttak napvilágot a sorozattal kapcsolatban. Aztán 2021 decemberében debütált az És egyszer csak…, meglehetősen drámai fordulattal, Big halálával. Hogy miért kellett meghalnia, annál talán mi sem egyértelműbb, hiszen a mozifilmek is ezt bizonyították: Carrie karaktere értelmét veszti, ha kiegyensúlyozott, békés párkapcsolatban él.

Kapcsolódó: A Szex és New York írója elárulta, mennyit keresett újságíróként a ’90-es években…

Erről mindig az általam ikonizált Kurt Vonnegut szavai jutnak eszembe az Időomlás című regényéből: „Meglehet, hogy a Biblia minden idők legnagyszerűbb sztorija, de míg világ a világ, annál népszerűbb sztori nincs, mint mikor egy jóképű pár igazi szenvedéllyel közösül házasságon kívül, s ilyen-olyan okból muszáj nekik abbahagyni, amíg még tart az újdonság ingere.”

A gyászoló (és csípőműtéten áteső) Carrie, az identitáskereső Miranda és a kamaszlányokkal bíbelődő Charlotte egy ideig azt mutatta, érdemes volt ezeket a karaktereket feléleszteni, Samantha hiányát azonban nem sikerült betölteni, az új karakterek – legalábbis szerintem – ehhez túl kevesek voltak.

Így zárul a sorozat, amit imádtunk utálni

Az És egyszer csak… (ennél kevésbé felhasználóbarát címet nem tudtak kitalálni?!) látványos hanyatlásnak indult, és a harmadik évadban kifejezetten kellemetlenné vált. Ez nem csak az én véleményem, azzal szembesültem, hogy világméretű jelenség, hogy az egykor imádott és ikonizált sorozat a hate watching, azaz káröröm-nézés kategóriájába zuhant.

A SATC fénykorában minden epizódban tabudöntögető kérdések merültek fel, ezek helyét azonban átvették az olyan mondvacsinált és erőltetett cselekményszálak, hogy Seema nem használt dezodort, vagy Charlotte kutyáját igazságtalanul harapással vádolják. A karakterek beszélhettek volna olyan fontos tabukról, mint a menopauza rejtett bugyrai, ehhez képest arról beszélgettek, ki ette meg az utolsó joghurtot.

Sokszor eszembe jutott, hogy olyan az egész, mintha a mesterséges intelligencia írta volna, de az az igazság, hogy az jobb lett volna. Az új évadok – mintha egy lista szerint haladnának – felvetettek egy csomó aktuális és mainstream társadalmi kérdést, egy valamit azonban teljesen kihagytak: a karakterek önismereti munkára való bármilyen törekvését.

A hírek arról szólnak, hogy nem lesz több folytatás, a harmadik évaddal tényleg vége van a történetnek.

 Hiányérzetünk van, mert egy ilyen gyenge évaddal záródik le egy vitathatatlanul fontos popkulturális esemény.

A nézők legnagyobb része csak azért nézi, mert már nem tudja abbahagyni, csak a rajongást közben felváltotta a hate-watching felemás érzése.

Miért nézzük azt, amit utálunk? 

Az És egyszer csak… kapcsán sokan megtapasztaltuk, milyen érzés, amikor valami szinte bántóan rossz, mégsem tudjuk abbahagyni. Meggyőződésem, hogy azok, akik a Szex és New Yorkon nőttek fel, a végsőkig megpróbáltak elfogadóak lenni és esélyt adni az új részeknek. Hiszen ezek a karakterek olyanok, mint a rokonok: akkor sem szakadunk el tőlük könnyen, ha csalódást okoznak.

Mindegy, hogy most csináltuk először, vagy már régóta „bűnös” szenvedélyeink közé tartozik, hogy irritáló tartalmakat nézünk, nem kell rosszul éreznünk magunkat: a hate watching nagyonis emberi tulajdonság.

A jelenség pszichológiája izgalmas elegy a káröröm, a nosztalgia, a társas kötődés és a kognitív disszonancia jelenségeiből. Röviden: nézzük, amit „utálunk”, és közben jól érezzük magunkat – de miért? Egyrészt az emberek hajlamosak élvezetet találni abban, ha valami rossz, bugyuta vagy kínos. Ez maga a káröröm. A hate watching során az ember úgy érezheti, „én ennél okosabb vagyok”, vagy „ezt én jobban csinálnám”. A sorozat vagy műsor hibái a mi önértékelésünket erősítik.

Sokszor azért kezdünk el hate watch-olni, mert egykor szerettük a sorozatot vagy a műfajt. Például a gyerekkori kedvencünk folytatása silány, mégis nézzük, mert kötődünk az emlékhez. A pszichológusok ezt kognitív disszonanciának nevezik: egyszerre van jelen a vonzalom és az irritáció, ami feszültséget szül – és furcsa módon szórakoztatóvá válik.

A hate-watching gyakran társas tevékenység.

Ha a közösségi médiában, barátokkal vagy fórumokon „élőben” lehet kibeszélni a rossz részeket, az plusz dopamint ad.

A közös puffogás szinte olyan, mint a rajongás fordított változata: együtt utálni valamit közösségépítő élmény.

Végül, de nem utolsó sorban a rossz sorozat nézése biztonságos frusztrációlevezetés: a valós élet konfliktusai helyett egy ártalmatlan fikcióra zúdíthatjuk a kritikát és a bosszúságot. Tudjuk, hogy nem komoly tétje van, így a düh és a gúny felszabadító élményt adhat. Kár, hogy a Szex és New York így végezte. Nincs mese, így múlik el a világ dicsősége.

Kiemelt kép: Nicole Ari Parker, Kristin Davis, Sarah Jessica Parker, Sarita Choudhury és Cynthia Nixon az And Just Like That című sorozat 3. évadának fotózásán 2025. május 21-én New Yorkban – Fotó: Jamie McCarthy/Getty Images