Szécsi Noéminek idén két könyve is megjelent, a már említett Nem és nem – Tíz deka feminizmus, valamint a Jókai és a nők. Bár előbbi kapcsán kértem tőle interjút, nem kerülhetjük meg a Jókai Mór születésének 200. évfordulójára készült kötetét sem, különösen, hogy éppen az azt népszerűsítő körútjának két állomása között találkozunk.

Zsúfolt a naptárad, rengeteg helyre hívnak beszélgetni a Jókai-kötet kapcsán. Számítottál rá, hogy ekkora érdeklődés övezi majd?
Ebben az is közrejátszhat, hogy első fecske voltam a könyvvel, ez jelent meg először az évfordulóra tervezett munkák közül. A kiadóval a verejtékünkön csúszva, de elkészültünk Jókai születésnapjára, február 18-ára. Sok város, illetve városi könyvtár megkeresett, amennyit tudtam, elvállaltam, és most járom az országot. Rengeteg olvasóval beszélgetek, és ez alapján kijelenthető, hogy bizonyos magyar generációk számára Jókai sejtekig beivódott jelenség, különösen azoknál, akik látták a filmeket, tévéjáték-adaptációkat, vagy ott volt a családi könyvespolcon a Jókai-összes. Gyakran az idősebbek vannak jelen ezeken a rendezvényeken, illetve sok tanárral is találkozom, akik általában nagyon lelkesek, és azt tervezik, hogy elolvastatják a gyerekekkel a könyvet, vagy feladnak belőle fejezeteket, mivel szerintük segítheti a Jókai-tananyag egyes részeinek tanítását.

Találkozom fiatalokkal is, akik annak ellenére próbálkoznak Jókaival, hogy manapság nem annyira menő.

Jókai más, mint például Petőfi, akinek a verseit át lehet ültetni a zenébe vagy a slam poetry műfajába, ezáltal a költészete a tömegkultúra gyorsabban fogyasztható ágazataiban is tud érvényesülni. A regényeket kevésbé hatékonyan lehet átrakni olyan médiumba, amelyet most előszeretettel fogyasztanak a fiatalok.

A rövid hírek felületes átpörgetéséhez és a mémnézegetéshez szokott agyunk számára az elmélyült olvasás nagyobb kihívás, mint valaha – sokan fel is adják. Jókai művei ráadásul helyenként tényleg nehéz olvasmányok.
Abszolút így van. Én is sokkal kevesebbet olvasok, mint régen. Persze a munkám révén is olvasok napközben, de este fáradtan bedőlök az ágyba azzal, hogy most szórakozásból fogok olvasni. Először megnézem a telefonomat, háromnegyed órával később pedig arra eszmélek, hogy nagyon késő van, aludni kéne, és nem olvastam el egy fejezetet sem.

Az olvasás olyan, mint a testmozgás, aktívan kell űzni ahhoz, hogy formában maradjunk.

Ha nem túráztatjuk magunkat hosszú regényekkel és bonyolult szövegekkel, az agyunk leszokik arról, hogy ezekkel megbirkózzon.

Kapcsolódó: Felhívás! Keressük a legjobb elsőkönyves női szerzőt!

Fontos, hogy küzdjünk a szöveggel?
A Könyvhét gyulai megnyitóján pont erről beszéltem. Tudományos tény, hogy az agyunk számára elengedhetetlen az olvasás komplex folyamata. Először is dekódolni kell a betűket, aztán összerakni szavakká, a szavakat mondatokká, végül a mondatokat áthelyezni az absztrahálás szintjére, amelynek során a háttértudásunk és a képzelőerőnk segítségével egy egész világ jön létre a fejünkben. Ez a rengeteg, különféle folyamat kell ahhoz, hogy az agyunk egészséges működése fennmaradjon.

Fotó: Falus Kriszta

Jókai hosszú szövegeitől most ugorjunk át a Nem és nem című esszégyűjteményed rövid, frappáns tételeire, amelyeket egotrippeknek nevezel. Hogy születtek ezek?
A koronavírusjárvány idején Karafiáth Orsolya hívott a Magyar Narancshoz, ahol egyébként a pályám legelején már publikáltam. Ezúttal a nemek kérdését választottam témámnak. Turcsányi Sándornak jutott eszébe a Nem és nem rovatcím, amit nagyon találónak éreztem. Dacos ember lévén egyébként is jellemző rám a „nem és nem” kifejezés, a másik jelentés – a társadalmi és biológiai nem kettőse – pedig jól lefedi, amiről írni szerettem volna. A társadalmi nem kérdése az utóbbi években meghatározta a közbeszédet, sok vita folyt e körben, és általában egy konkrét hír vagy esemény inspirálta a történeteimet. Ezeket gyűjtöttem most egy kötetbe.

A szövegek olyan élményekből táplálkoznak, amikor valami megérintett, vagy egyenesen felajzott. Mi az a téma, ami leginkább felhergel?
A „mikor szüljenek a nők”. Ha bárki meg akarja mondani, hogy hányat, mikor és hogyan szüljenek. Rengeteg női sorsot látunk magunk körül, látjuk, ki hogyan hozza meg a gyerekvállalással kapcsolatos döntéseket, esetleg milyen kényszerhelyzetekbe jut. Sokan nem tervezhetik meg úgy a családi életüket, ahogy szeretnék, a testük, az anyagi helyzetük vagy bizonyos sorsesemények folytán. Rendkívül rossz dolognak tartom, ha bárki megjegyzéseket tesz, vagy egy nőt megítél azzal kapcsolatban, hogy ő a termékenységét miként éli meg.

Két gyereked van, akik között nagy a korkülönbség, a lányodat huszonhét, a fiadat negyvenhárom évesen szülted. Kaptál megjegyzéseket emiatt?Persze. A két gyerekem születése közötti idő sok mindennel telt. Például azon gondolkodtam, hogyan lehet egy második gyerekem, hogy tudom a munkámat félretenni, és voltak egészségügyi problémák is, olyan akadályok, amelyeket nem tudtam áthidalni. Volt egy pont, amikor lemondtam arról, hogy lesz második gyerekem, és engem is meglepett, amikor a kisfiam végül mégis megérkezett. Úgyhogy a személyes élményeimre is támaszkodtam a történetek megírása során, például, hogy mit éreztem akkor, amikor nem estem teherbe, de azt kellett hallgatnom, hogy ennyit és ennyit kellene szülnöm ahhoz, hogy „jobb állampolgár” legyek.

Az egyik fejezetben megakadt a szemem egy statisztikán a mostani fiatal korosztály gyerekvállalási kedvéről. Ha jól emlékszem, azt írtad, ötből három lány nem akar gyereket.
A lányom huszonkét éves, az ő barátnőivel és ismerőseivel beszélgettem erről, nyilván nem reprezentatív kutatásról van szó. Közülük viszont tényleg sokan mondták, hogy most úgy gondolják, nem vállalnak gyereket. Mi annak idején nem mertünk volna ilyet mondani, még akkor sem, ha esetleg egy pillanatra megfordult a fejünkben, mert illetlen vagy „nőietlen” lett volna. A mai fiatalok viszont már kimondják. Persze lehet, hogy ez változni fog, mondjuk, ha valakibe nagyon szerelmesek lesznek, hiszen ahhoz jellemzően az is hozzátartozik, hogy elképzelik: lesz közösen gyerekük.

A lényeg, hogy a „nem biztos, hogy szeretnék gyereket” kimondása létező opcióvá vált a fiatal, európai nők számára.

Ez arról tanúskodik, hogy egyrészt meg merik törni ezt a tabut, másrészt, hogy számukra ennyire rémisztő dolognak tűnik a gyerekvállalás. A mai népszerű, mindennapjainkban jelen lévő pszichológia rengeteget beszél arról, hogy mit lehet elrontani a gyermekkorban a szülők részéről. Mintha mindenért a szülők lennének a felelősek, a gyereknek pedig semmi felelőssége nem lenne a saját viselkedésével kapcsolatban. Pedig gyakorló szülőként elmondhatom, hogy ugyanúgy nevelem mind a két gyerekemet, de teljesen más személyiségűek, és bizonyos helyzetekre teljesen másképp reagálnak. Én hiába teszem meg a legjobbat, vagy a legtöbbet értük, akkor is fennáll az esélye annak, hogy valamilyen módon traumatizálódnak gyermekkoruk során, de én nem vállalhatom ezért a teljes felelősséget – amellett, hogy nyilván nagyon sok felelősséget vállalok. Úgy látom, lelki nyomást tesz azokra, akik gyerekvállalásra készülnek, hogy vajon mit rontanak majd el. Persze vannak nagyon rossz szülők, akik tényleg alulteljesítenek, de akik igyekeznek jó szülőként megfelelni, azok meg marhára befeszülnek a társadalmi elvárásoktól. Amikor beszélgettem ezekkel a fiatal lányokkal, kiderült, hogy szoronganak a szülőségtől, hogy mi minden lesz a vállukon.

A te lányod hogy áll ehhez a kérdéshez?
Most ő is azt mondja, hogy a nagymamaságom bizonytalan.

És ez hogy érint téged?
Most egyelőre annyira fáradt vagyok, hogy azt mondom, oké! De komolyra fordítva, nyilván át fogja ő ezt ezerszer gondolni, és majd meglátjuk. De nem fogom emiatt presszionálni. Lehet, hogy azért is gondolkodom erről ilyen lazán, mert pár éve még ringattam kisbabát, a saját kisfiamat, úgyhogy nem arról van szó, hogy évtizedek óta várom, hogy újra kisgyerek legyen a háznál.

A könyv alcíme Tíz deka feminizmus. Ezt a szót már jól megcincálták, elhasználták. Neked mit jelent?
Azt gondolom, hogy azt ne nevezzük sehogyan, hogy a nőknek mindenhez ugyanúgy, egyenlő joga van, mint a férfiaknak. Ez legyen alapvető dolog. De mivel ez még mindig nem történt meg, valahogy mégis kell nevezni. Talán ennyi funkciója van a feminizmusnak jelenleg, és akkor fog kikopni teljesen a használatból, ha azt mondhatjuk, hogy nem kell külön megnevezni ezt a törekvést. A tíz deka pedig azt jelzi, hogy attól még, hogy egy kis feminista mázat vagy kontextust hozzácsapunk valamihez tessék-lássék alapon, az még nem elég.

Sokszor úgy látom, hogy a feminizmus egy teljesen üres kifejezés, és üresek azok a dolgok, amiket a nevében csinálnak.

Nem érzem azt, hogy azok, akik kitalálják ezeket, tisztában lennének a valóságos nők és anyák életével. Ráadásul a feminizmus ma osztálykérdés. A középosztály felett van hozzáférésünk a feminizmushoz, alatta nem. Ez egy kiváltság. Én vidéken nőttem fel, faluban, és sokszor azt tapasztaltam, hogy semmilyen módon nem tudok helyet találni ennek a fogalomnak. Csak azt látta az ember, hogy mondjuk volt egy alkoholista férj, és volt egy feleség, aki dolgozott a családért, foglalkozott a gyerekekkel, és az összes terhet viselte. A munka nem jog, hanem kényszer. Oké, volt joga tanulni és dolgozni, már ez is valami a régmúlthoz képest, de azért összességében ez nem egy felemelő történet.

Sok évnyi nőtörténeti kutatás van a hátad mögött, több ilyen témájú könyvet is írtál. A 19-20. századi női sorsokra, szereplehetőségekre és -korlátokra történő rálátásod árnyalja, hogy érzed magad a mai világban?
Ez abban segít, hogy az ember kontextusba, illetve perspektívába tudja helyezni a témát. Sok tekintetben könnyebb lett a nők élete, más tekintetben meg nehezebb. Régen sem volt minden jó, vagy minden rossz. Számunkra sok jobb megadatott, de most éppen ettől szenvednek a nők, hogy mennyi teher van a vállukon, mennyi mindent várnak el tőlük: jól nézzenek ki, legyenek ápoltak és csinosak, de okosak is legyenek, szerezzenek piacképes diplomát, legyen egy jó partnerük, szüljenek gyereket, legyenek jó anyák és feleségek, szexuálisan is jól teljesítsenek, szépen öregedjenek, gondoskodjanak az unokáikról, és még sorolhatnám. Azért ez rengeteg. Volt idő, amikor egy nőnek kevesebb feladatra kellett koncentrálni, akkor viszont azok szenvedtek iszonyatosan, akik érezték, hogy bennük sok minden lenne még azon kívül, amit az akkori társadalmi normák és keretek engedtek.

Akkoriban biztosan sokan beleroppantak a korlátozott életszerepekbe, most meg a túl sok egyidejű szerepbe roppannak bele a nők.

Az új társadalmi jelenségek új problémákat is hoznak, és próbáljuk kitalálni ezekre a megoldásokat. Aztán mire esetleg kitaláljuk, közben megint jön valami új. Voltaképpen ez az élet.

Személyesen neked van erre megoldásod? Te pont az a nő vagy akinek van karrierje, szellemi munkája, ami nagyon fontos neki, és emellett van családja, gyerekei.
Ez segítők nélkül nem lehetséges. Szerintem nem lehet úgy egy karriert vinni, hogy otthon is mindent mi magunk csinálunk. Nekem legalábbis nincs ekkora teljesítőképességem. Sok helyzetben segítenek nekem a nagymamák, családtagok és a férjemmel többnyire megosztjuk a feladatokat. Bizonyos dolgokat elengedek, amit nem tartok nagyon fontosnak, más dolgokban pedig segítséget kérek, különben összeroppanok.

Mit tudsz elengedni?
Mondjuk néha a takarítást. A főzést többnyire erőltetem, de nincs mindig a legnagyobb rend. Például még mindig nem pakoltam ki a bőröndjeimből, pedig már egy hete megjöttem Pozsonyból, és egy nagy vakondtúrás van a hálószoba közepén, ahová csak kiborítottam a tartalmát, mert valahová mindig rohannom kellett. Erre is van egy jó Jókai-példám! Laborfalvi Róza a színpadi karrierje mellett azzal próbálta megnyerni a Jókai családot, hogy otthon eljátszotta a tökéletes háziasszonyt. Miért? Vannak helyzetek, amikor az ember elkezdi rosszul érezni magát attól, hogy van egy szenvedélye vagy pályája, mert elkezdik szurkálni azon a ponton, hogy ő nem elég jó anya vagy feleség. Én az ilyesmit megpróbálom figyelmen kívül hagyni. Az én anyukám is megkérdezte, amikor most hat hétig Pozsonyban voltam, hogy mit esznek otthon a fiúk? Valahogy életben maradtak. Állandóan grillkolbászt sütöttek, a fiam még hízott is…

Kapcsolódó: A nő inkább nevessen a férfiak viccein – Interjú Szécsi Noémivel 2018-ból

Nyitókép: Szécsi Noémi (Fotó: Oláh Gergely Máté)