Divat a csábítás szolgálatában – Így ismerkedtek ükanyáink

A szigorú illemszabályok miatt rákényszerültek, hogy szavak nélkül hódítsák meg szívük választottját, mégpedig a divat segítségével.

Szinte látjuk magunk előtt, ahogyan a néhai II. Erzsébet egy tetszőleges nemzet diplomatájával beszélgetve a retiküljét finoman áthelyezi egyik kezéből a másikba, és ebből a gesztusból a szobában jelenlevők közül mindenki számára világossá válik, hogy az uralkodó a csevejt lezártnak tekinti – anélkül, hogy ő csak egy szót szólt volna. Az ehhez hasonló, elegáns és kifinomult, divatkellékek tolmácsolásában végbe menő kommunikáció azonban nem új keletű dolog, sőt! Ebben a cikkben Szilágyi Sándorral, a Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont történészével fejtegetjük a tizenkilencedik század hasonló „divatnyelveit” – a legyezőtől kezdve a kesztyűn át a zsebkendőig.

Kiegészítők hódítása

Ahogyan azt a korábbi cikkünkben bemutattuk, a 19. század embere a kor szigorú illemszabályai miatt rákényszerült, hogy szavak nélkül hódítsa meg szíve választottját – ehhez pedig a divatot hívta segítségül. Akkoriban az öltözködésben minden apróság hatalmas jelentőséggel bírt: a színektől kezdve a formákon át a mozdulatokig.

A kis, fekete bőrből készült szépségtapasszal, a flastrommal például nemcsak pattanásokat fedtek el: „Attól függően, hogy hova helyezte a nő, mást és mást lehetett mondani általa. Ha a homlokára tette, az azt jelentette, hogy borús hangulatban van, ha a szeme sarkába, akkor azzal huncut kedvét jelezte, ha a szája szélére, akkor csókos hangulatban volt, ha pedig a dekoltázsára rakta, akkor épp türelmet gyakorolt. De, lássuk be, ha valaki sokáig nézte azt a bizonyos flastromot, akkor szükség is volt némi megértésre a nő részéről – teszi hozzá a történész. – Nem voltak álszentek az emberek, tudták, hogy ez a csábítás egyik módja.”

Színkombinációk és jelentéseik 

fehér és rózsaszín – szerelemben való reménykedés
fehér és vörös – ébredő szerelem
fekete és rózsaszín – reménytelen szerelem
sötét sárga és ezüst – „bosszút fogok állni”
sötét sárga és arany – „a megbocsátás az én bosszúm”
Önmagában a zöld szín reményt, a sárga elutasítást jelzett.

Az utóbbi állítást bizonyítja az az anekdota is, mely szerint mikor Napóleon megszállta Bécs városát, a francia tisztek fájdalmasan emlékeztek meg róla, hogy az osztrák nőknél elkötelezettebbekkel még sosem találkoztak – hozzátéve, hogy a bécsi hölgyek nem a férjeikhez, hanem a szeretőjükhöz voltak hűségesek. A pozíció tehát foglalt volt, a franciák hoppon maradtak. De más nemzeteket sem kellett ám félteni! Mehner Vilmos Legujabb és Legteljesebb legyező-, kesztyű-, zsebkendő- és színnyelv című kötetében azt írja: a legyezőnyelv mint olyan a spanyoloktól ered, spanyol nőt pedig szerető nélkül elképzelni sem lehet. (Az eszköz maga egyébként nem a 19. század találmánya: már Tutanhamont is legyezővel, kesztyűvel és parfümmel a teste mellett temették el. A legyező nemcsak használati cikk volt, hanem divatkellék és státusszimbólum is, gyakran teknőspáncélból vagy elefántcsontból készítették, és a kesztyűhöz hasonlóan parfümmel illatosították.)

A hódítás kiegészítői

Kiegészítőkkel tehát szinte bármit el lehetett mondani, a hangulatunktól kezdve a kapcsolati státuszunking.

Legyezőnyelv

Sok barát között is a legsokoldalúbb volt a legyező egy 19. századi nő életében. „Ma sokan a mobiljuk után nyúlnak, ha unatkoznak, régen pedig, akár a templomban is, a legyezőkkel lehetett a sótartó-játékhoz hasonló kiszámolóst játszani, valamint volt, amire horoszkópokat írtak, esetleg valamiféle tudósítást egy fontosabb eseményről – avat be bennünket Szilágyi Sándor. – Nem mellesleg pedig több mint 85-féle jelzést lehetett adni általuk.”

Íme ezek közül néhány:

igen – bal kézzel a nyitott legyezőt a jobb orcához érinteni
nem – jobb kézzel a nyitott legyezőt a bal orcához érinteni
szeretlek – jobb kézzel a nyitott legyezőt a szívünkre helyezzük
megvetlek – zárt legyezővel a vállunkra bökünk
várom a válaszod – zárt legyezővel a tenyerünkbe csapunk
„Vigyázz, figyelnek!” – félig nyitott legyezőt a jobb fülhöz érinteni
„Gyere közelebb!” – félig nyitott legyezőnket magunk mellé billentjük
„Bátorság, barátom!” – félig nyitott legyezőt a dekoltázsunkra helyezzük
átlátok a szitán – nyitott legyező nyelének nyílásain át tekintgetünk
nincs esélyed nálam – a nyitott legyezőt a bal térdünkhöz érintjük
meghalnék, ha elhagynál – zárt legyező hegyével, mint tőrrel saját szívünkre mutatunk
próbálkozhatsz nálam – a legyezőt derékmagasságban vízszintesen kitárni magunk előtt
bosszút fogok állni – a legyezőt összecsukva, mint kardot, oldalról előhúzni
gyűlöllek – zárt legyezővel a tenyerünkbe csapunk, ráfogunk, majd lassan kihúzzuk kezünkből az eszközt

Kesztyűnyelv

Egy pár fehér báli glaszékesztyű és kesztyűtágító a Ladics család hagyatékából. (Fotó: Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont)

Egy pár fehér báli glaszékesztyű és kesztyűtágító a Ladics család hagyatékából. (Fotó: Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont)

A legyezőhöz nagyon hasonló funkcióval bírt a kesztyű is. Szintén az elegancia netovábbja volt, a legfinomabb, legdrágább kesztyűk pedig olyan vékony bőrből készültek, hogy ezeket egy dióhéjba bele lehetett hajtogatni (angol nyelvterületen chicken skin glove-nak, azaz csirkebőr kesztyűnek is nevezik emiatt, valójában borjúbőrből készült), és külön eszköz (egy érdekes, hosszú formájú facsipesz) kellett hozzá, hogy a nők egyáltalán a kezükre tudják húzni és be tudják kapcsolni őket.

Lássuk hát a legfontosabb mondatokat kesztyűnyelven!

igen – jobb kézről lehúzott kesztyű
nem – bal kézről lehúzott kesztyű
szeretlek – mindkét kesztyűt levesszük, a szívünkre helyezzük
„Szeretsz-e annyira, mint én téged?” – egyik kézről óvatosan lehúzogatjuk a kesztyűt
haragszom – mindkét kézről lehúzzuk a kesztyűt és belecsapjuk a tenyerünkbe
megvetlek – a kesztyűről letépni a gombokat

Zsebkendőnyelv

Végül pedig a zsebkendőnk segítségével elárulható titkokról rántjuk le a leplet:

szeretlek – jobb kézzel a szívre helyezzük a zsebkendőt
„Mikor látlak?” – a zsebkendőt a jobb csukló köré csavarjuk
találkozni akarok veled – a zsebkendő egyik sarkára csomót kötünk
egyedül leszek – a zsebkendőt a szemünk elé tartjuk
valakitől üzenetem van számodra – a zsebkendőt a bal fülre tesszük
gyűlöllek – a zsebkendőt a jobb kézből a balba helyezzük

Francia csontnyelű festett selyem női legyező a 19. század közepéről. (Fotó: Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont)

A divatkellékek bonyolult jelrendszerében és a korabeli udvarlási szabályok útvesztőjében való eligazodásban több szakkönyv is segítette a kor emberét: Vajda János például a megfelelő levelezési szokásokról és a kockázatosabb témafelvetések (például lánykérés és vagyoni különbözőségek) kifejezéséről írt kötetet.

„A különböző divatkellékekkel való kommunikáció azért volt nagyszerű találmány, mert ezek látszólag mind egyszerű, hétköznapi mozdulatok voltak, aki viszont értette és beszélte is ezeket a nyelveket, annak mindez hatalmas előnyére lehetett az élet minden területén”

– foglalja össze a történész.

Ez a cikk egy korábbi, a 19. század divatirányzatairól és korszelleméről szóló írás folytatása, amiből kiderül, miért jött divatba a díszmagyar, és hogy hogyan üzentek a ruhákkal.

Kiemelt kép: Sophie Anderson 19. századi festő Ready For The Ball (Bálozásra készen) című képe – Fotó: Wikipedia