Arról, hogy milyen dinamikák működtetik gyerek, edző és szülő hármasát, hogy mit jelent a fekete pedagógiai és miért lenne fontos száműzni a sport világából, na és hogy mi történik akkor, ha a fizikai teljesítmény már nem fokozható, Méhes Nóra mediátorral, sport-mentáltrénerrel beszélgettünk.
Sokat olvasunk arról, milyen gyenge fizikai állapotban vannak a „mai gyerekek”. Te viszont sport-coachinggal foglalkozol, így nagyobb rálátásod van arra, mi is az igazság. Most akkor sportolnak a magyar gyerekek vagy sem?
Sportolnak, még ha az, hogy ezt milyen keretek közt, vagy milyen színvonalon teszik, már nagyon változó. Sokan nem tudják, de az iskolákban a mindennapos testnevelés mellett ma már a délutáni sportszakkör is kötelező minden olyan gyereknek, aki nem rendelkezik egyesületi igazolással arról, hogy sportol valahol. Ennek alapján tehát mindenki mozog, felmérések alapján pedig a gyerekek körülbelül 7 százaléka lehet érintett a versenysportban is.
Hogy kerülnek a versenysportba a gyerekek?
Ki-hogy. Egyes csapatsportokban vannak országos lefedettségű tehetségkutató programok, amik arra irányulnak, hogy a gyerekekkel minél kisebb korban megszerettessék a sportot, de ezek kicsit ellentmondásosak. Sokszor nem is annyira a sport, mint inkább a versengés megszerettetéséről szólnak.
Mentálfitnesz foglalkozás kicsiknek és nagyoknak. (Fotó: Méhes Nóra)
És mi olyan jó a versenyzésben? Úgy is kérdezhetném: kinek való a versenyzés?
Gyereke és hogy családja válogatja, hogy jó-e vagy sem. Vannak családok, akik kifejezetten nem szeretnék, hogy versenysportoljon a gyerek, mert tudják például, hogy ez nagyon sokszor már korán lefoglalja a gyerek hétvégéjét. Sőt, az edzések/meccsek a testvérek és az egész család programját meghatározzák, ezért a versenysportoló gyerek időbeosztása szervezi az egész család életét. Más családokban annyira fontos a versenyzés és a teljesítmény, hogy szívesen alárendelnek ennek mindent. Az nem kérdés, hogy a rendszeres sportnak jó hatása van a gyerekek szervezetére: testileg, lelkileg és szellemileg is jobban működnek tőle, alkalmazkodást, fókuszt tanulhatnak, kitartóbbak, együttműködőbbek lehetnek és a sport nagyon erős személyiségformáló erővel bír. Ha ráadásul egy gyerek valóban tehetséges, vagy valóban nagyon szorgalmas, akkor a sportban elért siker óriási jutalom és motivációs tényező lesz neki, ami (főleg, ha más területeken kevésbé ügyes) egészséges önbizalmának alapja lehet. Viszont az is igaz, hogy a sikertelenség éppúgy nyomot tud hagyni a személyiségen, és a versenysport világa semmilyen szempontból nem bánik kesztyűs kézzel a gyerekekkel, hiszen itt a teljesítmény számít. A nagy klubok komoly statisztikákat vezetnek nemcsak a sikerekről, de arról is, hogy ki a sérült, hányszor sérült, mennyi idő volt a felépülése, utána milyen eredményei lettek, és ha egyszer egy sportoló megsérül, már nem lesz olyan kapós. Ez pedig megint csak igen nagy hatással lehet a gyerek érzelmi állapotára.
Ti is ilyen jellegű nehézségekkel foglalkoztok?
Ilyenekkel is. Fontos viszont, hogy megkülönböztessük a sportpszichológiát, a coachingot és a mentáltréninget. A sportpszichológia egy mélyebb vonatkozású pszichológiai terápiát magába foglaló folyamat, ami az élet egyéb területein lévő nehézségekkel kapcsolatban is tud segíteni egy sportolónak. Mi a mentál tréningek alkalmával arra fókuszálunk leginkább, hogy eszközöket adjunk a sportolók kezébe, hogy egy-egy nehezebb helyzetet jól tudjanak kezelni. Ennek az a kulcsa, hogy nagyobb rálátásuk legyen a saját működésükre és egy konfliktus, nehézség esetén, versenyhelyzetben vagy épp kudarckor ne az érzelmeik vezéreljék őket, hanem logikusabb lépésekkel tudjanak tenni a pozitívabb kifejlet érdekében.
Az eszközök, amiket ehhez adunk nekik egyébként nemcsak a sportban hasznosíthatók.
Ha megnézzük például, milyen helyzet elé állítja az oktatás negyedikben, hatodikban, nyolcadikban a felvételiző gyerekeket, akkor világos, hogy a teljesítményszorongás, a stressz, a megfelelési kényszer messze nemcsak a sportló gyerekeket sújtja, és az ezeket kezelő technikák az élet minden területén hozzá tudnak járulni a sikerességhez, jobb teljesítményhez.
Mi az, ami viszont kifejezetten sporthangsúlyos a mentálitréningben?
Azt már látjuk, hogy a fizikai teljesítményünkön most már elég nehéz elcsiszolni, hiszen most már tényleg fényévekkel előbbre járunk, mint mondjuk 100 évvel ezelőtt. Az eszközök, a cipők, a ruhák, a vitaminok, és az edzésmódszerek olyan előrelépést tudtak biztosítani, hogy fizikailag már tényleg a határainkat feszegetjük. De hogy a gyakorlatban ezt a fizikai erőnlétet meg is tudja mutatni egy sportoló gyerek, ahhoz neki fejben is helyt kell állnia. Magabiztosnak kell lennie, kell tudnia kezelni a stresszhelyzetet, kell tudnia azt, hogy hogyan viszonyuljon a társaihoz, ellenfeleihez. Mi ezt a mentális rugalmasságot tanítjuk meg a fiataloknak.
Azért ez sem csak a sportra jó, nekem is nagyon jól jönne ez a készség. Hogy lehet elsajátítani?
Két dolgot emelnék ki a tanulási folyamatból. Egyrészt megtanítjuk azoknak a gyerekeknek, akikkel együtt dolgozunk, hogy a változás állandó, fontos és jó dolog. Tök normális egyébként, hogy szeretünk a megszokott kereteink közt működni, mert ez biztonságosnak tűnik. Közben viszont a fejlődésünk és a mentális rugalmasságunk alapja is az, hogy milyen gyorsan tudunk alkalmazkodni a változásokhoz. A második fontos dolog pedig az, hogy meg kell tanulni jó célokat kitűzni magunk elé. Hiába mondom azt, hogy én jobban akarok teljesíteni, ez nem elég megfogható. Az ilyen célkitűzéseket a legapróbb elemeire bontunk fel a gyerekekkel, hogy egészen közelről lássák, miben és hogy fejlődhetnek.
Ez nagyon jól hangzik, de rögtön az jut eszembe, hogy ezt nem egy edzőnek kellene tudni? Ők nem tudnak segíteni ezekben a dolgokban a gyerekeknek?
Ez egy elég komplex kérdés, amihez fontos adalék lehet egy 2017-es a kutatás, amit a Pécsi Tudományegyetem Sporttudományi tanszékén Németh Zsolték készítettek. Ez egy kifejezetten a labdarúgó edzőkre koncentráló, országos, reprezentatív mintán alapuló, nagyon részletes kutatás volt (a foci azért fontos, mert ez ma a legkeresettebb a fiatalok körében), amiből kiderült, hogy
a fociedzők alig egyharmada rendelkezik csak pedagógiai végzettséggel.
A legtöbb esetben tehát nem várható el az, hogy egy edző, aki a saját sportjához nagyon ért, éppen ilyen jól értsen ahhoz is, hogy mi megy végbe a gyerekben. Vannak persze ilyen edzők és szuper, ha vannak ezzel kapcsolatban is információk az edző fejében, ha érti, hogy miről beszélünk mi. Vagy legalább, ha nem csinálunk egymással teljesen ellentétes dolgokat. Például nem történik meg az, hogy mi igyekszünk arra tréningezni a gyerekeket, hogy higgyenek magukban, megerősödjenek, miközben az edzésen esetleg megszégyenítéssel találkoznak.
Ha például nem ordítanának nekik válogatott szitkokat a pálya széléről? Mit gondolsz, most, amikor egyre nagyobb figyelmünk van arra, milyen fontos tiszteletben tartanunk a másik határait, a sportból miért nem íródott még ki ez a beszédmód például?
Én azt gondolom, hogy a gyerekekkel való foglalkozásból nem íródott ki, és azért ennek évezredes gyökerei vannak. Elég, ha a spártai nevelésre gondolunk, vagy arra, hogy a középkorban, de még a 19. században (!) is milyen alapos leírásokat készítettek arról, hogy hogyan, milyen eszközökkel lehet a gyerekeket fenyíteni, hogy azt csinálják, amit elvárunk tőlük. A fizikai bántalmazás lassan lelkibe fordul át, de attól még nagyon is ott van. Azt, hogy csak nagyon lassan változtatunk ezen az indokolatlanul egyenlőtlen rendszeren, nemcsak gyerek és felnőtt viszonya sínyli meg, de az olyan közeg, ahol a felnőttek felől természetes a megszégyenítés, lekicsinylés, melegágya a kortárs bántalmazásnak is. A gyereksportnak egy kevéssé feltárt területe éppen ez, amivel szinten dolgunk van a mentáltréningek kapcsán, mert sokszor van az, hogy egy-egy csapat leggyengébb játékosát (minid lesz ilyen) kipécézik, elveszik a holmiját, bántják. Az edző pedig vagy nem veszi észre, vagy ha észre is veszi, szemet huny, mert a sportban a legerősebb játékos számít, nem a leggyengébb. A fekete pedagógia nagyon nehezen irtódik ki, mert még szülőként is nagyon nehezen kérdőjelezzük meg a mi szüleink nevelési kódszereit, azt, hogy mi is felnőttönk valahogy.
Ha már család: jól gondolom, hogy a szülők is részesei annak a mentális tehernek, amit a sportoló gyerekeket nyomja? Néhány évig én is voltam sportszülő és cseppet se vagyok büszke az akkori önmagamra.
Így van, a szülőt nem lehet kivenni a képletből. Ez egy háromszög, amiben a gyerek, az edző és a szülő közötti dinamika nagyon erősen hat a gyerek lelkiállapotára. Elvileg mindenkinek ugyanaz lenne a célja (én is készítettem kutatást ezzel kapcsolatban, amiből világosan látszik, hogy mindenki azt szeretné, hogy a gyerek szeresse a mozgást és legyen sikerélménye), sokszor mégsem tudnak együttműködni. A szülő sokszor nem adja a maga jogait, úgy érzi, mindenben állást kell foglalnia és nagyon sok edzőnek van problémája azzal, hogy a szülő beleszól aakár az edzéstervbe is. Könnyű ebbe belesodródni és a sportszülőség olyan általános jelenség, hogy angol nyelvterületen még arra is van ide vágó kifejezés, amikor a szülő edzésről hazaviszi a gyereket. Car coachingnak hívják, amikor az ember edzésről megy haza a kocsiban, állnak a dugóban, nincs menekvés és aki minden rázúdítunk a gyerekre, hogy ekkor mit kellett volna csinálni, mi lett volna jobb és szegény teljesen meg lesz zavarodva. Pedig ha teljesítményt szeretnénk, ahhoz mindenkinek együtt kellene működnie, egy követ fújnia, különben kicsináljuk a gyereket.
„A győztesek soha nem adják fel, akik feladják, sohasem győznek.” Németh Pál atlétaedző gondolatait idéző kártya a mentálfiznesz foglalkozáson. (Fotó: Méhes Nóra)
Miért hozza ezt ki a szülőből a sport?
Szeretném kiemelni, hogy ez nagyon gyakori jelenség, és nem arról szól, hogy valaki rossz szülő, rossz ember. Egyszerűen arról van szó, hogy amikor azt látja a szülő, hogy a gyerek tehetséges valamiben, akkor elkezd benne dolgozni egy nagyon erős érzés, hogy na majd a gyereknek sikerül az, ami nekünk nem, és mivel az ő gyereke ezért ő is kap ugyanabból az elismerésből, és neki is az lesz a fontos, hogy minél jobb legyen, minél nagyobb eredményt érjen el, mert akkor ő is egy kicsit fönt áll majd a dobogón. Csak mivel nem mi vagyunk benne, pontosan nem is tudjuk felmérni, hogy mibe hajszoljuk bele a gyereket.
Fél órát beszélgettünk eddig, de mit ne mondjak meg tudom érteni, ha a sportoló gyerekeknek szükségük van egy kis mentális/lelki támogatásra. Kiknek és hogyan segítetek jobban elboldogulni a sportos gyerekkorban?
Elsősorban 11 és 16 év közötti, fiatal sportolókat várunk, akik nyitottak arra, hogy ne csak a sporton belül dolgokat sajátítsák el, hanem egy kicsit szélesebb körű, szabadabb gondolkodást is. Fiatalabbaknak is tudunk segíteni, de az a tapasztalatunk, hogy az ilyen típusú segítségre, mentális megerősítésre ebben a korosztályban van a legnagyobb szükség, nekik a kamaszságuk mellé is egy mankó lehet ez, hiszen ez a kor megviseli őket is, a szülőket is, edzőket is. A kisebbeknél még sokkal játékosabbak egyébként a programok, a nagyobbaknál sokkal inkább technikákkal dolgozunk és azt mutatjuk meg, hogy tudják kizárni a zavaró tényezőket, hogy tarthatják fenn a motivációjukat, hogy fókuszálhatnak, stb. Workshopjaink egynaposok, de nyáron például tábort is szervezünk majd a Balaton mellé, ahol ugyanazzal a módszertannal, csak kicsit szélesebb időkeretben, nyugodtabban tudunk dolgozni. Akkor végeztük jól a dolgunkat, ha sikerül kicsit megerősíteni a gyerekeket és ha segíteni tudunk nekik abban is, hogy az igazi örömet találják meg a sportjukban. Ami minden nehézség ellenére nagyon sok örömet tud adni.
Kiemelt kép: Getty Images
