Tanulás nélkül elveszünk a világban, és ez katasztrófához vezet

Persze, hogy én is olvastam az Állami Számvevőszék múlt héten kijött elemzését. Van férjem, van diplomám, van gyerekem, mi ebben a pláne? Szerintem semmi, buborékomban szinte mindenki így él, maximum több gyerekük és/vagy több diplomájuk van, mint nekem.

Nem is magam miatt zavar a dolog, hanem néhány olyan fiatal miatt, akik még épp csak most kezdik elhinni, van értelme tanulni. 

„Timit felvették! Úristen, nem hiszem el. Fel-vet-ték. Ez még annál is jobb, mintha csak úgy simán felvették volna”– nevetünk. Fülig ér a szánk: mind benne vagyunk a Tímea családját támogató csoportban, és ez a hír a várva várt happy end a hónapok óta tartó bizonytalanságban.

Timiék

Timi nemrég jött ki a felvételi beszélgetésről, a bizottság imádta. Nem csoda: értelmes, kedves, kulturált fiatal lány, aki mindig meg tud lepni, olyan intelligensen és otthonosan mozog a nagyvilágban. A felvételire nyári munkából jön, és szokás szerint kifogástalanul öltözött fel: szürke kockás szövetnadrág, fehér felső, szorosra font copf, vékony nyaklánc, széles mosoly. Amikor látom, hová tart, néha elfelejtkezem róla, honnan jött. Timi az egyik legnevesebb magyar egyetem tehetséggondozó programjába került be, ahová olyan fiatalok jelentkezését várták, akinek egyik szülője sem diplomás, túl vannak az érettségin, de nem jutottak be egyik felsőoktatási intézménybe sem. Tímea bőven megfelel a kritériumoknak, és nem csak ezért, mert nem sikerült jól az érettségi.

Timi egy 19 éves cigánylány, akit négy testvérével (három lány és egy fiú) nagyanyjuk nevelt fel.

Apjuk jó ideje nincs a képben és kilenc-, nyolc-, hat-, három- illetve kétévesek voltak, amikor anyjuk egy „amint tudok, jövök” ígérettel kilépett az életükből.  Azóta se igen tartja velük a kapcsolatot, csak a legnagyobb lánnyal, Tímea nővérével szoktak alkalmanként beszélni.

A négy kisebb testvér

Csilla kakukktojás: okos ő is, mégsem fejezte be az iskolát, és rossz, sőt életveszélyes döntéseket hozott tiniévei végén. Most húszéves, nem több ötven kilónál, de már két kisgyerekét neveli, a családtól külön él. Nem tudom, jó-e így neki, viszont azt többször mondta, mennyire bánja – főleg húga példáját látva –  hogy korábban nem tanult, és hogy most meg már késő. Hiába gondoljuk mi, hogy húszévesen nem lehet késő, a kétgyerekes anyának ezt nem könnyű megmagyarázni.  

A Heti Betevő önkéntesei 2016-ban találkoztak a családdal, a nagymama a gyerekekkel együtt gyűjtött ételt a budapesti Klauzál tér környékén. Amikor közelebbről megismerték őket, kiderült, egy fürdőszoba nélküli lakásban élnek hatan, rezsitartozásuk miatt a kilakoltatás fenyegeti őket, viszont a nagymama a kilátástalan helyzetben is igyekszik mindent megtenni a gyerekek sorsának jobbra fordításáért, akik traumájuk ellenére is nyitottak a világra. Külső segítséggel először az oldódott meg, hogy legyen mit enniük, majd a Máltai Szeretetszolgálatnak hála az is, hogy komfortosabb lakásba költözzenek; költségeit ma már maguk fizetik. Szép lassan támogató közösség épült a gyerekek és a nagymama köré: lettek klassz ruhák, lett korrepetálás, van nyaralás, tábor és már vannak célok és esély, hogy ők egy egészen más minőségű életet teremtsenek majd a saját gyerekeiknek.

Hová tartasz?

Én 2018-ban kezdtem korrepetálni őket. Egy, a középső lánnyal kapcsolatos élmény jut először eszembe: Móni hatodikos volt, amikor először találkoztunk, nem jól, de azért vállalhatóan olvasott, öröm volt vele beszélgetni, korának megfelelő képességű, értelmes, okos nagylány volt. Amikor aztán a francia forradalomról kezdtünk olvasni, kiderült, hogy az „a forradalmárok macskakőből emeltek barikádot” mondatból sem a macskakő, se a forradalmár, se a barikád jelentését nem ismeri. Innen indult, ma meg másodikos lesz egy kifejezetten erős pedagógiai szakgimnáziumban. Minden vágya, hogy óvónő legyen. Tudom, hogy jól fogja csinálni, már csak azért is, mert kiskora óta örömmel vesz részt a tucatnyi rokon gyerekek pesztrálásában. Az első gimis évet már segítség nélkül, kamaszos lustasággal együtt is négyesre hozta. Ha 25 évvel ezelőtt ismerem meg, szívesen lettem volna a barátja: jó fej, imád táncolni, zenét hallgatni, és szereti a Carson Comát.

Pont olyanok, mint a többi tini.

Tünde, a legkisebb lány már változóan lelkes, ha iskoláról van szó, viszont eszméletlenül tud örülni annak, ha valamit jól, pláne, ha jobban tud. Csurig van szeretettel és indulattal: ő még egészen kicsi volt, amikor az anyjuk elment, talán ezért van, hogy könnyen megbántódik, tart attól, hogy nem szeretik, és ugyaninnen eredhet, hogy hajlamos feladni, ha valami nem megy jól. Nagyon szépen rajzol, isteni a humora, és a suliban is elboldogul annak ellenére, hogy komoly tanulási nehézségei miatt rendszeres fejlesztésre szorul, és néha – például az online oktatás ideje alatt – vért izzad az ember, hogy rávegye a tanulásra. Ha viszont van motiváció (ami az ő esetében a siker és a bátorító visszajelzés), a csillagokat is lehozza az embernek. Folyamatosan szívja magába mindazt, amit a nagyobb lányoktól lát, még ha sokban más is, mint nővérei, és nincs még konkrét terve arról, merre menne majd tovább az általánosból. Jelenleg épp olyan, mint a többi 12 éves kislány: egyre jobban érdekli a TikTok és az, hogy csinos legyen.

És ott van Zsolt, az egyetlen fiú a testvérek között, akinek sok privilégiuma van az alapvetően nagyon hagyományos berendezkedésű roma családban. A házimunkából a lányok – főleg a két nagyobb – folyamatosan kiveszik a részüket, Zsolti felé ilyen elvárás nincs. Annak terhe viszont, hogy minta nélkül, illetve a rossz példa ellenére rájöjjön, hogyan válhat önazonos és az ő kultúrájukban is hiteles férfivá, már 13 évesen nyomja a vállát, és a suliban sincs könnyű dolga. Tanulási nehézségeivel, az olvasásban, írásban felhalmozott lemaradásával ma is küzd, és ez megnehezíti, hogy képességeinek megfelelően teljesítsen: kifejezetten jó beszélgetőpartner, értékes meglátásokkal, „jó szöveggel”, írásban viszont ezt még nem tudja ezen a szinten visszaadni. Amikor emiatt kezdenénk szomorkodni, mindig emlékeztetjük magunkat, hogy hiszen, már hetedikes! Ki gondolta volna pár éve, hogy ha nem is olyan simán, de ismétlés nélkül eljut ide, és hogy lesznek tantárgyak, amiket már szeretni is tud! A technika az egyik kedvence, mert nagyon szereti érteni a dolgok működését; egész megdöbbentem a múltkor, amikor egy különösen ambiciózus napján azt találta mondani, hogy mérnök szeretne lenni.

Az, ahol múltjuk ellenére ma tartanak, elsősorban az ő és a nagymamájuk érdeme, de az is tény, hogy az elmúlt években sokan igyekeztünk megerősíteni bennük, hogy a tanulás olyan érték, amihez ők is hozzáférhetnek, és hogy segítségével igenis lehetséges megfordítani a sorsukat.

Bár a két nagylány ebbe az irányba tart, nincs feléjük olyan elvárás, hogy diplomát szerezzenek – így csak még inkább öröm, hogy már Zsoltinak is van ilyen forgatókönyv a fejében. Nem tudom, hogy nővére példája nélkül tartanánk-e itt. Az ő esetükben nagyon élesen látszik, hogy a tanulás nem a cél, hanem az eszköz, ami egy minőségibb élet felé vezethet, teljesen függetlenül attól, hogy végül milyen végzettséget szereznek. Lenyűgöző látni, hogy közvetve is mennyit kapnak csak attól, hogy tanulhatnak. Amikor fejlesztésre, rajzra, gitárra, vagy táborba mennek, sokféle hiteles női és férfi mintával találkoznak, jellemzően olyan emberekkel, akik számára a tanulásnak, a tudásnak kifejezetten nagy értéke van. Amikor felnőtt életről, munkáról beszélgetünk velük, olyan lehetőségekről hallanak, amikről egyébként el sem hinnék, hogy számukra is elérhetők.

Mi lenne velük?

Sokszor gondolok rá, hogy mi lenne velük tanulás nélkül. Ha „csak” anyagi segítséget kapnának, és nem lenne mindannyiunk – segítők és a nagymama – célja, hogy tanuljanak. Nehéz lenne megmondani, bár abban, hogy szeretetben élnének, nincs kétségem. Nem tudhatom biztosra, hogy a lányok legnagyobb nővérük, vagy anyjuk nyomában járnának-e, nem igen ismerve más alternatívát. Azt is csak sejthetem, hogy a kisfiút mennyivel befolyásolná jobban az apai minta, ha nem lenne körülötte más is. Viszont abban egészen biztos vagyok, hogy

tanulás nélkül a gyerekek nem lennének ennyire otthon a világban, mint most.

Én legalábbis pont ezt az otthonosságot kaptam meg a tanulástól. Anyukám 17 éves volt, amikor bátyám született, és még mindig csak 21, amikor én. 25 éves korában aztán elment otthonról, és soha többet nem láttuk, épp akkoriban halt meg, amikor lányom születése kapcsán megkerestem volna. Utánunk még négy gyereke lett, minket kettőnket pedig apukám nevelt fel. Nem hiányt, inkább egy fura csökkentértékűséget hagyott maga után: sokszor éreztem azt, hogy ami jól sikerült, az véletlen, hogy soha nem leszek olyan nőies vagy kifinomult, mint más nők, meg hogy úgyis le fogok lepleződni és kiderül, hogy semmi keresnivalóm azok között, akik társaságában úgy csinálok, mintha közéjük tartoznék. Az, hogy ma már kevesebbszer félek ettől, a legnagyobbrészt annak köszönhető, hogy az iskolában fokozatosan megtapasztaltam, hogy ha pedigrém nem is, eszem simán van olyan, mint bárki másnak. Hihetetlenül felszabadító érzés.

Mi van odaát?

Szerintem ez van náluk is. Tanulás nélkül nem tartanánk ott, hogy amikor a nyaralás előtt a Déliben találkozunk, egy kupac vidám, jól öltözött és laza tinit látok, akikről senki nem mondaná meg, hol voltak mondjuk 8 évvel ezelőtt. Akik tudják, mi a dörgés, és nem érzik magukat folyamatosan kevesebbnek a többieknél. A tanulás olyan önbizalmat ad nekik, aminek a segítségével egyre többször tudják a legjobb arcukat mutatni: a nagyok ügyeket intéznek, a kicsik tudják, hogyan kell útbaigazítást kérni, és hogy hol-mi illik, ha elakadnak, mernek segítséget kérni, egyenrangú partnerként lehet velük beszélgetni, van véleményük, mernek vitázni, egyet nem érteni, és bármilyen tinitársaságba gond nélkül be tudnak kapcsolódni. Láttam, nem egyszer volt rá példa.

Én már túl vagyok ezen a megerősödésen, de Timiék és a hozzájuk hasonló, épp kitörni készülő lányok és fiúk miatt iszonyú károsnak érzem az olyan üzenetet, ami teljesen szembemegy azzal, amit az elmúlt években közvetíteni szerettünk volna feléjük. Nemcsak hiba, bűn azt pedzegetni, nem túl sok-e a diplomás nő, amikor lányok és fiúk tömegei számára csak a tanulás jelentheti a kiutat a szegénységből, kilátástalanságból és szégyenből. Nem szabadna hagyni, hogy bármi is elbizonytalanítsa például azokat, akiknek származásuk miatt eleve kétszer annyit kell letenniük az asztalra, ha egyszer kimerészkednének szegregált iskoláikból és a saját kis buborékjukból. Ahhoz, hogy 5-10 év múlva (legyen majd bármi is a munkájuk) egyenlő esélyekkel induljanak egy állásinterjún, ezeknek a gyerekeknek most a legnagyobbra törő terveket kell megfogalmazniuk akkor is, ha nem lesznek mind diplomás emberek. És akkor is, ha felelős szülőkké szeretnének válni.

Nem nőjogi kérdés

Tapasztalatból mondom, hogy nem az a baj, ha a nők diplomát szereznek, és emiatt kevesebb gyereket szülnek (már ha, ugye, de tudjuk, hogy nem ilyen egyértelmű az összefüggés). Az a katasztrófa, hogy öt gyereket kell mélyszegénységben nevelnie egy nagymamának azért, mert a szüleik tudatlanságból eredő rossz döntések és a kilátástalanság miatt nem képesek a konstruktív életvezetésre. A legnagyobb baj pedig az, ha alternatíva nélkül hagyjuk ezeket a gyerekeket.

Úgy vélem, nem az a baj, ha a lányok előnyt élveznek az iskolában (pláne, hogy nem is egészen áll így a dolog). Az a megdöbbentő, hogy míg az egyszerű roma asszony is felismeri, hogy unokáinak a tanulás jelentheti a kitörési lehetőséget (és küzd meg saját neveltetésével és hiedelmeivel és azzal, amit a női szerepekről gondol) egy ilyen jelentésbe bekerül, hogy az „érzelmi, szociális érettség, szorgalom, szófogadás, monotóniatűrés, jó szóbeli és írásbeli kifejezőkészség” a „nőies” tulajdonságok.
Engem már csak bosszant, ha gúnyosan „pink educationről” beszélnek, de azoknak, aki csak most kezdik elhinni, hogy van keresnivalójuk ott is, ahol tudni, létrehozni és értéket teremteni kell, nem elbizonytalanításra, hanem megerősítésre lenne szükségük, főleg, ha tényleg a tudásalapú társadalom a cél. 

A jelentés módszertani hibáiról, csúsztatásairól és torzításról már sok írás született, vitaindító anyag lett. Számomra viszont nem is annyira nemi kérdés ez, sokkal inkább szól a tanulás értékéről úgy általában: ott tartunk, hogy az a baj, ha több a diplomás nő és nem az, ha kevesebb a diplomás férfi.

Azért is fontos, hogy beszéljünk erről a témáról, mert az, hogy gyerekeink jövőjén hogy csapódik le a szemlélet, már közös ügyünk.

Ha nemüktől függetlenül tanulásra biztatjuk őket, önbizalmat és lehetőséget kapnak arra, hogy felnőttként maguk dönthessenek a saját sorsukról, jövőjükről és felelős döntést hozzanak a családalapításkor is. Nem a kevesebb gyerek, hanem a tudatlanságból eredő kilátástalanság okoz demográfiai katasztrófát és így nem is az a félelmetes, ha esetleg nem szülünk eleget, hanem ha csak szülünk, de nem adunk nekik perspektívát.

Kiemelt kép: Getty Images, színes belső képek: a szerzőtől

A gyerekek neveit anonimitásuk érdekében a szövegben megváltoztattuk.