Úgy néz ki, még sosem készült tudományos kutatás arról, hogy vajon mennyire határozzák meg élményeink és érzéseink a kötődésünket bizonyos helyekhez. Ez egy nehezen megfogható kérdés, de akinek már voltak kiemelkedően jó és szívfájdítóan rossz élményei különböző helyeken, azok tudják, vagy legalábbis érzik, hogy van ez. Szerb Antal csodálatos regényében, az Utas és holdvilágban már az első oldalon kiderül, hogy a főhős, Mihály tulajdonképpen retteg Olaszországtól. „Olaszországot is a felnőtt dolgok közé tette el, mint az ivadékok nemzését, titokban félt is tőle, félt, mint az erős napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől. Ha nem házasodik meg, és nem az a szándéka, hogy szabályszerű, olaszországi nászúttal kezdődő házaséletet éljen, talán mindhalálig halogatta volna az olaszországi utat. Most is úgy jött el, hogy nem is Olaszországba jött, hanem nászútra, ami egészen más. Különben is, most már jöhetett, mert már férj volt. Most már, úgy gondolta, nem fenyegeti az a veszedelem, ami Olaszország.”
Aki olvasta a regényt, az persze tudja, hogy Mihály nem véletlen rettegett, hiszen Olaszország akkora fenyegetettséget jelentett számára, hogy a házassága már félúton tönkre ment. És ez nem csak a regényekben van így. A legtöbbeknek vannak olyan desztinációk az életében, amelyek vagy azért, mert már voltak ott, vagy azért, mert még sosem látták közelről, súlyos érzelmi töltettel bírnak.
Újraírni Barcelonát (Fotó: Getty Iages)
A szív desztinációi
Van egy barátom, akinek a jelenlétében egy időben nem szabadott kimondani Baszkföld nevét, akkora csalódást okozott neki baszk szerelme. Valaki mégis felhozta a társaságban, hogy szélsőséges időjárás uralkodik a térségben, mire a barátom szinte könnyes szemmel nyomatékosította újra, hogy hallani sem bírja ezt a nevet. Egy másik ismerősöm egy bécsi koncertlátogatás alkalmával kelt ki magából, azt ismételgetve, hogy az volt élete utolsó boldog napja, amikor legutóbb Bécsben volt. Elismerem, hogy szeretem magam szenvedélyes, vagy legalábbis szenvedélyesen fogalmazó emberekkel körbe venni, de ilyen és ehhez hasonló érzéseket azok is gyakran megtapasztalnak, akik kevésbé heves vérmérsékletűek.
Életünk fontos élményeinek helyszínei ugyanúgy beivódnak az emlékezetünkbe, mint maguk az események.
A buszmegálló, ahol csókolóztunk, a tér, ahova soha nem érkezett meg, akit vártunk, a park, ahol szerelmet vallottak nekünk, az utcasarok, ahol először megláttuk Őt… érzelmi életünk legmeghatározóbb pillanatai mind valahol történtek, és ezeknek a valaholoknak óriási erejük van. Akkor is, ha amúgy a világ legjelentéktelebb helyein zajlottak, már csak azért is, mert az igazán fontos dolgok soha nem pont az Eiffel-torony lábánál vagy a Colosseum árnyékában történnek velünk, hanem ott és akkor, amikor és ahol a legkevésbé számítunk rá. (Én például a füredi Tesco mozgólépcsőjén tudtam meg, hogy anyuka leszek).
Tény azonban, hogy amikor távol vagyunk az otthontól, akkor hatványozódnak az élmények, és az úton levés romantikája különösen rányomja bélyegét mindarra, ami külföldön történik velünk. Nyilván amikor akut szerelmi bánatunk van, el sem tudjuk képzelni, hogy az elvesztett személy nélkül visszatérjünk azokra a helyszínekre, ahol boldogok voltunk velük, különösen ha voltak olyan szegletei a világnak, amelyeket nagyon sajátunknak éreztünk. Egy baráti beszélgetésben hallottam azt a kifejezést, hogy „újraírom a helyet”, ami azt jelenti, hogy ha egy általunk nagyon szeretett helyen fájdalmas dolgok történnek velünk, előbb-utóbb vissza kell mennünk oda, és újra kell írnunk közös történetünket. Ahogyan végül én is újraírtam Barcelonát, így most már semmi jelentősége nincs az ott történt kellemetlenségeknek.
Visszaszerezni, ami a „miénk” (Fotó: Getty Images)
Utazások kívül-belül
A legtöbben már bizonyára azt az élményt is átéltük, amikor valamilyen kulturális élmény hatására kezdünk el vágyni bizonyos helyekre. Egy időben faltam a Murakami novellákat, és állandóan Japánba vágytam, New Yorkban pedig tulajdonképpen minden sarkon valamelyik filmben éreztem magam.
Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Nem véletlen, hogy azokon a helyeken, ahol valamelyik nagy filmklasszikus forgott, ebből rengetegen szeretnének hosszú évtizedeken át hasznot húzni. Szicíliában szinte minden turistacsalogató attrakció a Keresztapa körül forog, de a Star Wars Tunéziában található forgatási helyszínein is évtizedes biszniszek épülnek néhány ütött-kopott viskóra. A toszkánai Arezzóban tematikus séták indulnak Az élet szép című film forgatási helyszíneire, de Carrie Bradshaw lakásához is különjáratok közlekednek Manhattan több pontjáról is. Valljuk be, a londoni Notting Hillt sem ismertük olyan tömegesen, mielőtt Julia Roberts és Hugh Grant rá nem tette volna a városrészt a világ legromantikusabb helyeinek listájára. De biztosan Budapest népszerűségén is sokat nyomott George Ezra néhány évvel ezelőtti, Budapest című gigaslágere.
Ahogyan a zarándokok a világ szent helyeire vágynak, úgy a legtöbb embernek megvannak a saját szent helyei, és ebben – hit ide vagy oda – tényleg van spirituális tartalom. Nyilván senki nem azért mássza meg az amszterdami Prinsengracht lépcsőit, mert a padlásról is szét akar nézni, hanem mert érezni akarja a hely szellemét ott, ahol Anna Frank bujkált a nácik elől és írta világhírű naplóját. Ott lenni, ahol egykor valaki valami világraszólót alkotott, belső utazásra is lehetőséget ad.
Kamaszkorunk legszebb nyara
Kamaszkoromban, amikor először jártam Párizsban, és kaptunk 4 órányi szabadidőt, kimentem a többiekkel a temetőbe Jim Morrison sírjához, pedig szinte semmit sem tudtam róla és a zenéjéről. Épp kórista korszakomat éltem, de közben a menőkkel akartam lógni, így találtam magam a Père-Lachaise temetőben. A sírt keresve elhaladtunk Rossini sírja mellett, és emlékszem, hirtelen értelmet nyert, hogy miért is mentem a csordával. Már akkor is A sevillai borbély volt a nagy kedvencem, és nagyon felemelő érzés volt, hogy ott nyugodott tőlem néhány méterre a zeneszerzője, még akkor is, ha ez kicsit morbidnak hangzik.
Különben is, a fiatalkorban, gyerekkorban tett utazások még több érzelmi töltettel bírnak. Ezekhez a helyekhez automatikusan kapcsolódik a nosztalgia érzése, és a sok-sok első tapasztalat. Az első repülőút, az első alkalom, amikor átléptük az országhatárt, amikor pénzt váltottunk, amikor idegen nyelveket hallottunk. Ezek mind életünk meghatározó élményei, amelyek szinte biztosan valamilyen úticélhoz is köthetők. Ezekre a helyekre azért is nagyon nagy élmény visszatérni, mert időközben nyilván sokat változtak is.
Az én Londonom a Te Londonod?
Ha egy idegen országot vagy várost különösen szeretünk és jól ismerjük, akkor előbb-utóbb megszületik abból a saját verziónk. Egyszer hallottam, hogy valaki azért gyalázta Freddie Mercury és Monserrat Caballé Barcelona című slágerét, mert szerinte Balcelona nem is olyan. Fantasztikus élmény, amikor egy idegen helyre olyan sokszor eljutunk, hogy el tudunk kezdeni sajátként tekinteni rá. És az is fantasztikus, hogy az életünkben jöhetnek és mehetnek a szerelmek, vannak helyek a világon, amelyeket örökre a szívünkbe zárunk. Mint a Paris, Je t’aime című film egyik karaktere, a középkorú amerikai turistanő, aki azért gyűjtögetett egy párizsi útra, mert meggyőződése volt, hogy ott végre megleli a szerelmet. És végül Párizsba szeretett bele.
Kiemelt kép: Getty Images
