Tombol a nyár, elő a legyezőkkel! Igaz, hogy a rekkenő kánikulában nem sok enyhülést nyújtanak, ennek ellenére a BKK járatain a legforróbb napokon mindig vannak, akik bőszen igyekeznek ezzel az ősi módszerrel hűsíteni magukat. Egy legyező mindig jól jön!

A régi nagy kultúrák uralkodóinak elengedhetetlen kelléke volt legalább két rabszolga, pálmaággal, vagy tollakból készült legyezőkkel a kezükben, ők testesítették meg a korabeli légkondicionálást. Hogy mennyire volt hatásos a módszer, nem tudjuk, de azt már igen, hogy a római nők nem tartottak igényt rabszolgákra, ők saját magukat hűsítették különleges virágokból fonott legyezőikkel. (A legyező – a közhiedelemmel ellentétben – valóban segít hűteni a testünket, ugyanis azzal, hogy felgyorsítja körülöttünk a levegő mozgását, gyorsabban párologtatjuk az izzadtságot, és így akár kétszer több hőt is le tudunk adni meghatározott időtartam alatt – írja a Wall Street Journal. – a szerk.) A 17. századra a legyezők meghódították Európát. Fényűző anyagokból készültek, drágakövekkel díszítették őket.

Státuszszimbólum

Öltözék kiegészítőként, és egyfajta státuszszimbólumként is funkcionáltak. A legpazarabb darabokat természetesen Párizsban készítették. Ezeknek a művészi daraboknak a színei erényt, érzelmeket, és anyagi helyzetet is szimbolizáltak. Az aranyhímzés egyértelműen a gazdagságot, a piros szín az örömöt és szerencsét jelentette.
A legyezőt mint titkos kommunikációs eszközt elsőként a párizsi dámák kezdték el használni, később bécsi társaik fejlesztették tökélyre. Így akár közvetlenül férjük orra előtt is minden gond nélkül leszervezhették aktuális szeretőjükkel az épp esedékes randit, szerelmet vallhattak, cseveghettek, hisztériázhattak. Mindezt szavak nélkül. A hajdani rizsporos parókák tulajdonosai úgy forgatták hófehér kacsóikban a legyezőt mint halálos fegyvert. Szívek gyúltak hirtelen lángra, dermedtek jéggé egyetlen suhintás következményeként.

„Párizsi divat” – A. Carrache litográfiája 1825ből. (Fotó: Transcendental Graphics/Getty Images)

Kommunikációs eszköz

A hölgy jobb kezében tartott zárt legyezőjét szívére helyezte. Ezzel a mozdulatsorral röviden csak annyit üzent kedvesének, szeretlek. Ha a zárt legyezőt egyenesen az ég felé tartotta egy andalító séta során, szavak nélkül suttogott örökké hű leszek hozzád-ot.
A szerelmi vallomásokat tovább lehetett fokozni: ha a zárt legyezőn egész egyszerűen elmélázott az aktuális nőszemély, azt sugallta, hogy mindig a férfira gondol.
A teátrális legyezőhasználat tomboló érzelmekről adott jelt: amikor a vallomást tevő asszony sebtében összecsukott legyezője hegyével, mint egy tőrrel a szívére mutatott, meghalnék, ha elhagynál-t repített imádója felé.
Az enyelgő párocskák olyan intim közéléseket is, mit a szeretnék nálad lenni, simán lelegyeztek akár a legnagyobb fogadások közepette is. Mi sem volt egyszerűbb ennél. A dáma kinyújtotta legyezőjét, és átadta aktuális szeretőjének, aki mindent értett, és igyekezett minél előbb kijuttatni szíve hölgyét a báli forgatagból.
Ha pedig arra kerül majd sor, hogy egy forró nyári napon a villamoson zötykölődünk, és történetesen, megáll előttünk az ellenőr a szokásos jegyeket, bérleteket felszólítást mantrázva, ne habozzunk. Nyújtsuk ki két kézzel legyezőnket, s hirtelen zárjuk össze. Így üzenjük meg neki azt, hogy nem teljesíthetem kívánságodat!

Kiemelt kép: Getty Images