Év vége táján mindig elhatározom: idén nem fogadkozom, nem kovácsolok terveket. Nem jelent semmit, mondom magamnak, hogy ismét eltelt 365 nap, december 31-ét írunk. És mégis, azon a bizonyos napon, éjfélkor, a Himnusz hangjainál csak előkerülnek a tervek.
A Szakasits Árpád út 2-24-es számú tömbje Kelenföld legnagyobb háza. 1969 márciusában költöztek ide a lakók; se víz, se villany nem volt még. A családok a közeli bisztróba jártak kólát inni és valószínűleg arról ábrándoztak, hogy egyszer kinyitják a csapot, és ivóvíz folyik majd belőle.
Tizenegy év telt el azóta. Sokan elköltöztek, de még többen maradtak. A tizenegy évvel ezelőtti szemtelen, lépcsőházban rohangáló süvölvényekből családapák, családanyák lettek.
Hogyan élnek, miről ábrándoznak, mit terveznek a jövő évre — erről faggattunk hét családot.
„Tető alá akarjuk hozni”
Azt hiszem, a Hornyák család öt tagja nagyon ritkán, legföljebb ünnepeken van együtt. Hornyák István a Főtaxinál gépkocsivezető, két műszakban dolgozik, gyakran többet, mint nyolc órát, hogy meglegyen a pénze, ahogyan a felesége fogalmaz. Ilyenkor előfordul, hogy csak éjjel ér haza. Hornyák Istvánné mindennap háromnegyed ötkor kel, hogy hatra bent legyen a gyárban. A Csőszeripari Vállalatnál dolgozik, műanyag csöveket forraszt. Elégedett, mint mondja, a pénzével. A közös családi kasszát úgyis a lánya, Keszthelyiné Hornyák Mária kezeli; kicsi korától fogva ő jár bevásárolni, megtanulta a beosztást. Különben is, talán ő ér rá a legjobban: munkaideje hat és fél óra, képesítés nélküli óvónő. Az ő férje mérlegszerelő szakmunkás. A kétszobás lakás ötödik lakója még csak kétéves, és Keszthelyi Virágnak hívják.
„A mi legnagyobb tervünk most — mondja Keszthelyiné Hornyák Mária —, a házépítés. Szűk ez a két szoba ötünknek, arról nem is beszélve, hogy mi a férjemmel nagyon szeretnénk még gyereket. Anyósomék régi házát lebontottuk Ecseren, és velük közösen háromszintes új házat építünk a helyébe: pince, földszint, manzárd. Hát aztán van itt most rohanás, az egész család besegít. A férjem alig van itthon, ma éppen földet hord, az építkezésnél mindig történik valami. Legfőbb vágyunk, hogy jövő őszre tető alá hozzuk a házat, aztán legyen is berendezve… beépített szekrényeket gondoltunk, meg majd szép csempét a fürdőszobába…” — álmodozik, aztán hirtelen visszazökken: „Bár már ott tartanánk! Most kaptunk az OTP-től kölcsönt. És persze, azt is szeretném, ha ez a csöppség szépen nőne, meg arra is gondolok, hogy nagyon jó lenne még tanulni. Mindenképpen gyerekek közt akarok dolgozni, azt tervezem, hogy jelentkezem a Tanítóképző esti tagozatára. Egyébként a férjem is tovább akar tanulni, most gyáron belül indul egy háztartásigépszerelő tanfolyam, oda javasolják. Ennyi talán elég is lenne a tervekből, de azért azt még hadd mondjam el: amíg lány voltam, sok szép helyet bejártam az országban, rengeteget utaztam Lengyelországba, Csehszlovákiába és az NDK-ba. Jó lenne megint utazni, olyan helyre, ahol hegyek vannak. Hogy volt-e szerencse az én életemben? Egyáltalán nem tartom magam, a családunkat, sikertelennek, de azt hiszem, semmi sem hullott az ölünkbe.”
Csak minden így maradjon!
Családi idill: a tízéves Ildikó és a nyolc és fél éves Lajos nyugodtan tanul a gyerekszobában. Dr. Babos Lajos és felesége a másik szobában beszélget, amikor megérkezünk.
Ahogy később hallgatom őket, arra gondolok: szerencsés emberek. Vagy céltudatosak?
Mindketten a Kertészeti Egyetemen tanítanak, a férj geodéziát, felesége számítástechnikát. Mindenképpen ide akartak kerülni, mert itt a tanítás mellett kutatómunkát is végezhetnek. Dr. Babos Lajosné két éve doktorált, témája az állami gazdaságok üzemi méreteinek vizsgálata volt; jövőre, mint mondja, intenzív orosz nyelvtanfolyamra szeretne menni. A számítástechnikával kapcsolatos orosz nyelvű irodalom igen gazdag. Gyerekeik szépek, egészségesek, jól tanulnak. Háromszobás lakásuk ízléses: a szép tapétázás a férj munkája. A berendezés érdekes, egyéni.
„Anyagi természetű vágyak?” — mondja dr. Babos Lajos. „Nincsenek. Van egy Trabantunk, avval kirándulgatunk a gyerekekkel, és néha elnézzük ezeket a kacsalábon forgó hétvégi házakat. Meditálunk, csak úgy egymás között: miből?! Félre ne értsen, minket ez egyáltalán nem izgat, hiszen ragyogóan elférünk itt. Csak mint társadalmi probléma érdekel inkább. Az én legnagyobb vágyam, hogy jövőre sikeresen befejezzem a hároméves aspirantúrát, és beadjam a disszertációmat. Az Interkozmosz-program keretében nálunk volt egy AN-30 típusú szovjet repülőgép, mely különleges mérőkamerái segítségével felvételeket készített. Ezeket a speciális fotókat a mezőgazdaság hasznosítja: segítségükkel meg lehet becsülni a várható termést, különböző növényi betegségeket lehet megállapítani. vagy éppen a Balaton klorofilltartalmát. Ezeket a különleges felvételeket én — egyébként egyedül foglalkozom vele az országban — geometriai szempontból vizsgálom, mennyire torzak, és hogyan lehet e torzulásokat kiküszöbölni. Napjaimat könyvtárban, a számítóközpontban töltöm, szeptemberre el kell készülnöm a munkámmal. E mellett a nagy vágy mellett a szó szoros értelmében kicsi kívánságom is van. Gyűjtöm ugyanis a pici könyveket. Nem látott még ilyet? Nem akarok dicsekedni, de nekem 260 úgynevezett mikrokönyvem van. A mikrokönyv méretei 3 cm alatt vannak. Büszkén mondhatom, hogy Magyarországon egyedül nekem van meg a világ legkisebb könyve. Nemrég adta ki egy japán nyomda, mérete kétszer két milliméter, és „A virágok nyelve” a címe. Jövőre borzasztóan szeretném megszerezni azt a mikrokönyvet, amely egy miniatűr gyufásdobozban van, ugyanis Irinyi Jánosról szól. Nehéz dió lesz, mert tudom, hogy csak ötven példányban adták ki, de nekem akkor is nagyon fáj rá a fogam… majd valami nagyon érdekeset adok helyette cserébe.”
„Lehet, hogy öregesnek tűnik — szólal meg a feleség, — de azt szeretném, ha minden így maradna, ahogy most van. Elérhetetlen vágyaink nincsenek; persze, jó lenne jövőre elmenni a gyerekekkel meg a rokonokkal Jugoszláviába kempingezői, azután a padlót felújítani a lakásban. De hát ezek csak rajtunk múlnak. Vagy szerencsések vagyunk, hogy csak rajtunk múlnak?” — tűnődik az asszony.
„Mindenki szép, szabályos, >sima< életre vágyódik”
„Azt hiszem, a mi életünk egyáltalán nem szabályos, pedig a férjemmel nyugdíjasok vagyunk” — mondja Bodnár Istvánná. „Nevetni fog, én két éve vagyok itthon, de sokszor hiányzik a munka. Forgalmi előadó voltam a postán, reklamációkat intéztem, és olyan jó érzés volt, ha egy panasznak a végére tudtam járni. Pedig sok borzasztó dologba beleláttam ott! Azért nem rossz nyugdíjban lenni, most megengedhetek magamnak olyan napokat, amikor csak olvasok. Szenvedélyes rádióhallgató és tévénéző vagyok. Azt hiszem, érthető, hisz a férjem rádiórendező, a fiam pedig a televízió zenei főosztályán rendező. A férjem is nyugdíjas, de ha lehet, most még többet dolgozik, mint aktív korában; a Tipegő és a Senki többet harmadszor című műsorokat állandóan ő rendezi. A 81-es évre nincsen különösebb tervünk, legföljebb, hogy a Benelux államokat szeretnénk megnézni a férjemmel, nagyon szeretünk utazni.”
„Az én egyik legfőbb vágyam — veszi át a szót a fiatal Bodnár István — hogy apám és anyám ilyen fiatal, energikus maradjon. Anyám minden munkámat még forgatókönyv formájában elolvassa, és persze, a kész művet is megnézi a televízióban, majd szigorú bírálatot mond. ö az én legfőbb kritikusom, és az a legcsodálatosabb, hogy egy rádiórendező férj és egy tévérendező fiú, vagyis a „halálos dózis” ellenére is megőrizte szakmai kívülállását. Ö hallgató, a néző — ilyen alapon mond kritikát. A jövőt’ illetően: egyszerűen szeretnék dolgozni. És van egy nagy álmom is, erről, kicsit babonából, hadd ne beszéljek részletesen; csak annyit mondok, hogy van egy nemzetközi filmtervem, és nagyon bízom benne, hogy a közeljövőben megvalósul. A mi családunkra egyébként is jellemző, hogy örök optimisták vagyunk, szeretünk mindig nevetni. A kellemetlent is úgy éljük meg, hogy közben arra gondolunk: utólag ezen is nevetni fogunk. A múltkoriban ellopták a kocsimat. Már napok óta semmi hírt nem kaptunk róla, itthon üldögéltünk. És egyszer csak csöngettek, egy rendőr jött és közölte: megkerült az autó. Szóval, úgy értem, az élet rendje ellen nem nagyon lehet tiltakozni, még ha az éppen nem a rend formáját ölti is néha. Mindenki szép, szabályos, „sima” életre vágyódik, ami, úgy gondolom, majdnem lehetetlen. Hát úgy kell elfogadni a dolgokat, ahogyan történnek, illetve: humorral.”
